Hetek óta kokettáltam már a gondolattal, hogy megnézem A platformot. A trailere alapján tudtam, látnom kell, mert különleges lesz. Ám amennyire felpiszkálta a kíváncsiságomat az előzetes, annyira meg is ijesztett. Hogy mitől féltem? Nem is tudom. Talán hogy nehéz lesz befogadni. Hogy elborzaszt. Végül megnéztem, és a félelem alaptalannak bizonyult. Nem egy kifejezetten első randis film és valóban nem nyújt könnyed szórakozást, bár a beteg humorára rá lehet hangolódni. Mégis megéri venni a bátorságot. Noha képi világa és atmoszférája erősen rátelepszik az ember pszichéjére, A platform egy jól kitalált, több szinten értelmezhető és a maga sokkoló módján filozofáló, okos film.
Eszel vagy megesznek
A nyitányban elhangzik, hogy háromféle ember létezik: a fentiek, a lentiek és azok, akik lezuhannak. Nemsokára látjuk is, miről van szó a főhős, Goreng szemszögéből (Ivan Massagué elképesztő alakításában).
A középkorú férfi egy több száz szintes – minden bizonnyal a föld mélye felé tartó – börtön 48. emeletén ébred. Idős cellatársából, a dörzsölt Trimagasiból nehezen, de udvariasan kiszedi a legszükségesebb információkat, a többit pedig hamarosan a saját bőrén tapasztalja meg – szó szerint.
A gödörnek becézett börtönben szintenként két rab tengődik. Életterük ágyból és a legelemibb szükségletet kielégítő vizesblokkból áll.
Betoncellájuk közepén hatalmas téglalapalapú űr tátong, felfelé és lefelé nézve végtelennek tetsző számú emelettel. Ebben a szédítő űrben közlekedik a platform, ami voltaképpen egy terülj-terülj asztalkám. Ám csak azoknak, akik fent vannak. A lebegő ételszállító lift ugyanis elindul fentről, a 0. szintről és minden emeleten megáll egy időre. A rabok ezalatt ehetnek róla, amennyit csak bírnak. Mivel több száz szintről van szó, hamar beesik a tantusz, hogy minél lejjebb halad, annál kevesebb étel jut a lentieknek, s mire az aljára ér, már csak tisztára nyalt tányérdarabkák maradnak rajta.
Goreng elborzadva látja, hogy a fentebbi szinteken lévők nem szolidárisak az alattuk elhelyezkedőkkel. Ők is ugyanezt tennék a helyemben, mentegetik magukat. Sőt, rátaposnak az ételmaradékra, beleköpnek és egyéb testnedveiket is a tovasuhanó asztalra ürítik. Goreng eleinte nem is eszik, mert végtelenül igazságtalannak tartja a rendszert. Az éhség azonban nagy úr. Hamar megtanulja cellatársától, hogy „vagy eszel vagy téged esznek meg”.
Don Quijote alászáll
A rabok havonta rotálnak, és egy bódító gáznak köszönhetően más és más szinten ébrednek – látszólag véletlenszerűen. Goreng például a következő hónapban a 177. emeleten találja magát, ahová már csak a szinte üres platform érkezik. S mivel rajta kívül nincs más szerves anyag a cellában, sorsa megpecsételődik. Tovább élezi a helyzetet, hogy a rabok bevihetnek magukkal egy tárgyat a gödörbe, cellatársa pedig egy önélező japán kést hozott. Zorion Eguileor úgy alakítja Trimagasi karakterét, hogy folyamatosan felállítja a szőrt az ember hátán.
Galder Gaztelu-Urrutia spanyol rendező első nagyjátékfilmje nehezen skatulyázható be. Talán a disztópikus science-fiction-horror-thriller-drámához áll legközelebb, már ha létezik ilyen kategória és ragaszkodunk a címkézéshez. De ez senkit ne tévesszen meg. A platform egy elvileg vertikálisan hatalmas, valójában mégis szűk térben játszódó sajátos kamaradarab. Egy szimbólumokkal dolgozó parabola. Képi világa lenyűgöző.
Igaz ez akkor is, ha több helyütt véres és gyomorforgató, azonban brutalitása nem öncélú. Jon D. Domínguez képei mintha barokk festményekként elevenednének meg.
A film nagy erénye, hogy azonnal behúz. Elképzeled, te mit tennél, hogyan reagálnál, milyen túlélési stratégiát dolgoznál ki az egyes szinteken. És miközben ezen morfondírozik Goreng is, az életben maradáson túl nemesebb gondolatok is foglalkoztatják. Meg akarja reformálni a rendszert. Az emberek empátiájára, szociális érzékenységére, végső soron józan eszére apellál. Ha mindenki csak egy kis adagot vesz el a platformról, amennyire valóban szüksége van, jut étel mindenkinek.
Elhajtják. Lekommunistázzák. Kiröhögik, mert ő könyvet hozott be a börtönbe, méghozzá a Don Quijote-t. E szimbolikus gesztus végigkíséri a filmet. Mintha ő maga is átlényegülne a cervantesi figurává. Letűnt korok lovagjaként vívja szélmalomharcát. A gödörben tett bizarr utazása során fegyverhordozója is akad egy vallásos, naiv fekete fickó személyében. Goreng és az ő Sancho Panzája együtt szállnak alá a börtön poklába, hogy jobb belátásra bírják társaikat. Az eszközökben nem válogatnak. A szükség törvényt bont.
Vertikális önmenedzselő központ
És amíg az étellift az emeletek között a fine dining habzsi-dőzsitől a totális éhezéséig nagy utat jár be, Goreng is megtalálja küldetését a gödörben. Belátja, hogy a spontán szolidaritás, amiben kezdetben hitt, nem lehetséges. A hit, remény, szeretet értelmezhetetlen fogalmak. A szar ellenben képes motiválni az embereket – több jelenetben szó szerinti értelemben is. Meg az erőszak. Először a meggyőzés, aztán a legyőzés, ahogy egy „bölcs” tanácsolja neki.
Rögeszméjévé válik, hogy meg kell mutatnia, működhet a rendszer másként is. Célba kell juttatni az üzenetet, ami egy panna cottában ölt testet. De hogy jut el az üzenet a címzettekhez? Kell-e az igazi üzenetnek hordozó? És akinek szánják, fogja-e érteni?
Valahol azt olvastam, ez az év legbetegebb filmje. Vitatkozom ezzel. Már csak a benne felvetett számtalan filozófiai kérdés miatt is.
És egyébként azon is érdemes elgondolkodni, a film beteg vagy a világ, amelyben élünk. Az a társadalom, ahol egy szűk réteg rendelkezik a javak többségével és ahol a forrásallokáció nem emberbaráti szempontok szerint történik? Akiknek van, azok mértéktelenül habzsolnak, nem törődve azzal, jut-e az alattuk lévőknek is. A smasszerből rabbá váló ideiglenes cellatársnő elárulja Gorengnek, milyen rendezvényen is van: ez valójában nem börtön, hanem vertikális önmenedzselő központ. Pont mint az élet, nem igaz?
Hatásos film. Külön jó pont, hogy képes kilencven percben átadni, amit kell, így David Desola és Pedro Rivero forgatókönyvíróknak köszönhetően kellően sűrített és feszes a történetvezetés. Különösebben nem blikkfangos, nincsenek benne nehezen megfejthető szimbólumok, de ez nem is baj, legalább könnyebben eljut az üzenet. Ezt akarja főhősünk is, aki önként vállalta a gödörlétet. Saját magát helyezte ebbe a határhelyzetbe. Hogy pontosan miért, azt nem tudjuk meg. Mint ahogyan azt sem, kit vagy mit takar a rejtélyes Adminisztráció, ez a minden történés mögött álló háttérhatalom.
Ami Jézusnak és Don Quijote-nak sem sikerült
Ha már határhelyzet: adja magát a párhuzam a mi mostani globális rabságunkkal. Sokakat foglalkoztató kérdés, hogy a koronakrízis tanít-e nekünk bármit is. Más emberként fogunk-e kijönni a karanténjainkból, ha visszaáll a megszokott rend? Vagy előbb-utóbb elfelejtjük és ott folytatjuk, ahol azelőtt abbahagytuk?
A filmbeli gödör is elvben egy kitűnő tanítómester. Ha belegondolunk, nem a rendszer igazságtalan, hiszen világosak a szabályok, következetes a működés. A benne lévőkön múlik, mit hoznak ki belőle. A gödör a fejlődési lehetőséget, a tanulási folyamatot tálcán kínálja a raboknak azzal, hogy kipróbálhatják magukat a szintek mindegyikén és az ebből nyert tapasztalatot egy újabb emeleten kamatoztathatják. Amit adnak, azt vissza is kapják, amikor fordul a kocka. De tanulékony lény-e az ember? Vagy az ösztöne, amit korlátoltságnak is nevezhetünk, felülír mindent?
A platform kellemetlen kérdéseket feszeget. A gödör a benne lévők legrosszabb (értsd: legállatiasabb és legönzőbb) énjét hozza ki.
Empátiának, szolidaritásnak nyoma sincs. Ilyen lenne a társadalom (látható) vezető nélkül? Kormányozni, közösséget szervezni tényleg csak szarral (meg azzal fenyegetve) lehet és nem szolidaritással? A film minden kérdésre nem adja meg a választ. Ki-ki maga döntse el, mi lehet egy ilyen helyzetnek a megoldása. Ehhez elkerülhetetlen az önmagunkba nézés. A platform lehetőséget kínál arra is, hogy a látottakat különböző világnézetek, vallási meggyőződés, politikai hovatartozás mentén értelmezzük.
Sőt, egyfajta megváltástörténetként is felfogható. Nem kizárt, hogy egyesek egyenesen Krisztust látják Goreng alakjában, az emeletek számában pedig misztikus összefüggést. És a Goreng-Don Quijote-párhuzam sem véletlen. A lényeg szerintem ez: megy-e előrébb a világ? Jobb hely lehet-e egyetlen ember szélmalomharcának köszönhetően?