„Furcsa kis naturalista meditáció a színházról, az életről, a halálról” – Körtükör, ősbemutató

Miről szól és milyen a jó színház? Mi a szerepe, feladata, küldetése? Egyáltalán van neki ilyen? És mi a helyzet a saját életünkkel? Ismerjük magunkat? Tisztában vagyunk a sérüléseinkkel, feldolgoztuk a traumáinkat? Hogyan tudunk jól kapcsolódni a másikhoz? És mi történik, amikor összefonódnak egy drámacsoport történései a magánélet eseményeivel? Csupa könnyű kérdés, mindez azonban egy remek, empátiával és humorral átszőtt előadásban vetődik fel, amely lehetőséget ad arra, hogy a színházról, a színházhoz való viszonyunkról (is) gondolkodjunk. Annie Baker Körtükör című darabjának magyarországi ősbemutatóján jártam és megírtam, miért érdemes megnézni.

Hiszek a katarzisban. Hiszek a művészet erejében. Hiszek a színház hatalmában. Ha színház az egész világ, akkor dráma (hol vígjáték, hol tragédia) az egész életünk, melynek jó esetben mi vagyunk a főszereplői, de időnként előfordul, hogy csak a mellék- vagy a statisztaszerep jut nekünk. Van, hogy kicsúszik az irányítás a kezünkből. Van, hogy olyan helyzetekkel kell megbirkóznunk, amelyekhez nem találjuk a megfelelő eszközöket, és olyan érzelmekkel kell szembenéznünk, amelyekkel nem tudunk mit kezdeni, amelyek túlnőnek rajtunk.

Aztán interakcióba lépünk másokkal, és sérülések találkoznak sérülésekkel, sértettségek találkoznak sértettségekkel, szorongások szorongásokkal, titkok titkokkal.

Hiszem, hogy a művészet lehet gyógyír, hiszem, hogy a színház adhat válaszokat.

Ha van őszinteség és ha megtanulunk kommunikálni. Ha megtanuljuk kifejezni a vágyainkat, megfogalmazni az elvárásainkat, ha szembe merünk nézni a fájdalmainkkal, és fel merjük hozni mélyre száműzött elfojtásainkat, ha kimondjuk, ami bánt és képesek vagyunk meghallani, amikor más beszél nekünk a fájdalmáról.

„Nem könnyebb leszopni nyolcvan férfit, mint vécét pucolni” – Tabuk, előítéletek, felvilágosítás: A KV Társulat a színház közéleti szerepvállalásáról

Számomra erről szól a színház. Meg maga az élet. Néha ennyi elég ahhoz, hogy elinduljunk a kívánt változás irányába, hogy közelebb kerüljünk saját magunkhoz és ahhoz az önazonos, kiegyensúlyozott élethez, amelyben otthon tudjuk érezni magunkat. És számomra erről szól a Körtükör, Annie Baker Pulitzer-díjas amerikai író darabja, amelynek hazai ősbemutatójára a KV Társulat kezdeményezésének hála február 13-án került sor.

A KV Társulatról 

A Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina által alapított KV Társulat a magyarországi független szféra egyik legrégebbi – 2007 óta – folyamatosan működő női társulata, amely aktuális, hiánypótló, érzékeny témákat dolgoz fel kortárs színházi nyelven. A velük készített részletes interjúm itt olvasható.

Saját magunk mélyére kell ásnunk ahhoz, hogy tudjuk, kik vagyunk és hogy a másikat is megismerhessük, megérthessük és kapcsolódni tudjunk hozzá. Ez nem könnyű, nem tanítják az iskolában, megfelelő szülői mintája sincs mindenkinek.

Csetlünk-botlunk, nevetségesek vagyunk, néha szánalmasak, olykor hagyjuk, hogy bántsanak minket és mi is bántunk másokat.

Nem mindig könnyű belenézni a tükörbe. Mert mit látunk, ha van bátorságunk hozzá? És vajon mit látunk a másik szemében önmagunkról visszatükröződni?

A Körtükör a kommunikáció nehézségeiről, mégis a kapcsolódás iránti olthatatlan vágyunkról szól. Öt ember sorsát látjuk kibontakozni és egymásba folyni. A darab keretét egy amatőr drámacsoport hathetes tevékenysége adja. A drámapedagógiai kurzus résztvevői egy asztalos, aki láthatóan képtelen feldolgozni a válását, egy ex-színésznő, aki új helyen új hivatást keresve akar új életet kezdeni, egy színésznői ambíciókat dédelgető gimnazista lány, valamint a drámacsoport vezetője és az ő férje.

Ez az öt eltérő élethelyzetű, foglalkozású és korú ember különféle drámafeladatokat, gyakorlatokat hajt végre (érdekes látni a pszichodráma, a családállítás egyes elemeit), amitől mindannyian mást várnak, mást remélnek.

Vajon ez a kurzus majd megoldja a problémáikat, megváltoztatja az életüket, választ ad égető kérdéseikre? A legfontosabb talán mégis ez: megtudnak-e valamit önmagukról? Az, hogy ki vagy, leginkább abban mutatkozik meg, hogyan cselekszel, miként reagálsz és milyen arcodat mutatod határhelyzetben. Vajon 6 hét elegendő ennek feltárásához?

A darab a drámajátékokból és a foglalkozások közötti szünetekből áll össze. Utóbbiak legalább annyira fontosak, mint a különböző helyzetgyakorlatok, mert kulcsfontosságú beszélgetések, cselekvések pont ekkor történnek. Ám ezen túlmenően is van jelentésük, jelentőségük. Már a meghívóban jelezték, hogy az előadás szünet nélkül 120 percig tart. Urbanovits Krisztina egy rádióinterjúban elmondta, hogy az időkezelés szándékos az alkotók részéről. Minden nagyon lassan történik a „színpadon”, amely a Radnóti Színház Keres Emil próbatermét jelenti.

A szerző a szövegkönyvben mindenhol jelezte, hol kell csendnek, szünetnek lennie, Dohy Balázs rendező pedig – Kriszta szavaival élve – számon is kéri ennek betartását a színészeken.

Ez a tudatosan belassított, finoman csordogáló előadásmód szembe megy a sokszor abszurd módon felgyorsult életvitelünkkel, ahol a problémáinkra gyors megoldást akarunk, lespórolva a megküzdéshez szükséges idő- és energiabefektetést, lehetőleg elkerülve a szembenézéssel és cselekvéssel járó fájdalmat.

Az időkezelés mélységet ad a felvetett problémáknak és lehetőséget biztosít arra, hogy legyen időnk foglalkozni az igazán fontos kérdésekkel. A pörgősebb, feszesebb tempó hiányát nem bántam, mert csodás élmény volt karnyújtásnyira figyelni ezeket a remek színészeket.

Száger Zsuzsanna, Urbanovits Krisztina, Wrochna Fanni, Friedenthal Zoltán és Terhes Sándor magától értetődő profizmussal és szívmelengető empátiával formálják meg a drámacsoport önmagukkal és egymással is küzdő tagjait.

A Körtükör tehát nem egy látványos, akciódús történesekkel teletűzdelt darab, hanem egy beleélést, a szereplőkkel együtt haladást, fejlődést (?) lehetővé tevő, lassan építkező, elgondolkodtató, ugyanakkor nagyon is humoros előadás.

A „színház a színházban” elem egyébként nekem behozta Lars von Trier „színház a filmben” projektjét, a Dogville-t, de inkább csak a koncepció szintjén. Annie Baker hétköznapi „hősei” nem akarják megsemmisíteni egymást, nem leplezik le a másikat, nem mutatnak mást, mint amilyenek valójában. Legfeljebb csak nem könnyen néznek szembe saját gyarlóságaikkal – de vajon melyikünk igen?

A Körtükör humora, finom, ironikus megközelítése, emberléptékűsége az általam nagyon kedvelt „dán filmek” közül azokat juttatta eszembe, mint az Olasz nyelv kezdőknek, a Hogy szeretsz? vagy az Oké.

Baker darabjában is egyszerű, hétköznapi embereket látunk, akik olykor idegesítőek, olykor komikusak, ám minden esendőségükkel együtt is szerethetőek. magunkra ismerhetünk bennük és átélhetjük küzdelmeiket,  csalódásaikat, félelmeiket.

És hogy mi minden sűrűsödik bele ebbe a darabba? Maga Annie Baker így ír róla: „egy furcsa kis naturalista meditáció a színházról, az életről, a halálról és az idő múlásáról”.

Érdekességek a darabbal kapcsolatban

Nem csak a Körtükör ősbemutatója zajlott február 13-án, hanem ez egyben a szerző hazai debütálása is volt, hiszen Annie Baker-darabot még sosem játszottak Magyarországon.

♦ A KV Társulat bevallottan szeret fiatalokkal dolgozni, ez is egy szempont, amikor új színházi projekten gondolkodnak. Az ősbemutató külön érdekessége, hogy dramaturgja Komán Attila és rendezője Dohy Balázs a FreeSZFE első, frissen végzett diákjai, akik diplomájukat az Akademie für Darstellende Kunst Baden-Württembergen vették át.

♦ Nagyon izgalmas és plusz jelentésréteggel bír, hogy az előadás egy lakásban kialakított próbateremben kapott helyet, így szó szerint testközelből figyelhetjük a színészeket.

Jegyvásárlás és információk a további játszási időpontokról. 

Próbafotók: Édes Gábor, Czeglédi Mátyás