Nincs könnyű dolga egy Pintér Béla-rajongó kritikusnak, amikor egy Pintér-darabról ír. Ha nagyon tetszett neki az előadás, elfogultsággal vádolhatják. Ha meg kevésbé tetszett, a szíve szakad meg, hogy „rosszat” kell írnia róla. Azért én állom a sarat, hogy megfogalmazzam, mit adott és mit nem az Anyaszemefénye.
Tű a szénakazalban
Témából most sincs hiány, sőt. Akad itt minden. Terhelt szülő-gyerek kapcsolat. Függőség (munka-, drog- és isten). Önző felnőttek, szenvedő gyerekek. Térítési kísérlet. Leszbikus szerelem. Családi dráma. Megcsalás, kibékülés. Prosztatagondok. Nemlétező házasélet. Nagylánnyá érés. Szabad akarat versus bábként mozgatott emberi lét. A médiamunka árnyoldalai. Megvetett kereskedelmi tévék. Hú, hosszú a lista, és nem is biztos, hogy mindent leltárba vettem.
És talán pont ez az, ami miatt azt a kompaktságot, mélységet és megrázó hatást nem éreztem, mint a legjobb Pintér-daraboknál. A Titkaink az ügynökmúltra és egy súlyos titkokkal (pedofília-zsarolás-besúgás) terhelt korszak jelenbe gyűrűzésére fókuszált – épp elég téma ez egy alapos és gyomron ragadó kifejtésre. A sütemények királynője a családon belüli erőszak és az alkoholizmus problémáját tárta elénk. A Szutyok meg egy deprivilegizált életvilágból (egyenesen? következő) landolást kísér végig a szélsőséges eszmék rabságában.
Ezzel szemben mintha az Anyaszemefényének nem lenne fókusza. Mint egy sokat ígérő zenemű, ami a túl sok szólamúsága miatt lesz széttartó, elaprózódó.
Így viszont igazán mélyre hatolni sem képes. A vége felé pedig már-már önmaga karikatúrájába megy át – az utolsó körülbelül negyedórába sűrített – végletekig facsart szappanoperai fordulatokkal.
Mindennapi függőségeinket add meg nekünk
Kár érte, mert Pintér Béla ezúttal is nagyon fontos kérdéseket tett a boncasztalra. Ilyen a függőség témaköre. Megjelennek a darabban a workaholic figurák, akik a karrier oltárán saját gyermeküket is feláldozzák.
És van egy kábítószerfüggőségből hitfüggőségbe transzformálódó „megváltástörténet”. Ha nagyon akarom, a társfüggés problematikája is kiolvasható a darabból.
Ami a drogozós szálat illeti, ez jelenik meg legerőteljesebben. Lehet, hogy merész a képzettársítás, de eszünkbe juthat egy filmes párhuzam: Gaspar Noé, aki az életművét a sex and drugs and rock’n’roll (értsd: erőszak) köré építette.
Az új Pintér-darab a Climax és az Enter the Void tézisdrámáit idézi meg: a kábítószer öl, butít. Ennél többet azonban sajnos az Anyaszemefénye sem mond.
Hová tűnt szép szemed világa?
A felvezetőben említett sok témafelvetés közül a darab talán leginkább a diszfunkcionális szülő-gyermek kapcsolat kérdését viszi végig legkövetkezetesebben. Ha az előadás csupán erre a problémára fókuszálna, valószínűleg olyan gyomrost tudna bevinni, mint A sütemények királynője.
Hányszor halljuk a mondást, hogy úgy vigyázok rá, mint a szemem fényére? És vajon belegondolunk-e, mit is jelent ez valójában? Aligha. Sok szülő például csak él bele a nagyvilágba, űzve-hajtva vágyait, követve vélt vagy valós céljait. Kitalálja, megvalósítja önmagát. Bármi áron. Ha kell, tudatmódosító szerek révén. Megy a saját feje után, indulatai vezérlik.
Hogy mellette, mögötte sodródnak mindazok, akik ennek igazából megisszák a levét: a gyerekek, látszólag nem hatja meg őket. A darab két szülőpár példáján keresztül is kíméletlen érzékletességgel mutatja meg ezt nekünk.
A szem a lélek tükre – hogy ezzel az ordas nagy közhellyel jöjjek. Mégis fontos elem lesz ez a darabban. A gyerekeknek nagyon jók a receptoraik, könnyen leveszik környezetük legapróbb rezdüléseit is. És hát anya alkohol- vagy drogáztatta, fényevesztett szemén rögtön látják, hogy baj van és csak remélni tudják, a mami egyszer „meggyógyul”.
Áriába oltott profánság
A sok történéshez kitűnően asszisztál a látványvilág – bár a görgőkön ide-oda mozgatott díszletdarabok (például az ajtók) néha annyira ingatagok, hogy inkább kizökkentenek, mintsem megtámogatják a tartalmat. Stilizált voltuk miatt Lars von Trier Dogville-jét juttatták eszembe, bár ott a rajzolt díszlet teljesen szervesült a történetbe. Itt az elidegenítő hatást a fekete ruhás „bábmesterek” jelenléte is növeli.
Mindenesetre mindig izgalmas, ha nincs díszlet. Azaz persze, hogy van, de nem úgy. Ha kell, a tér pillanatok alatt alakul át csupasz feketéből egy kertévé stúdiójává, ahol a fenszi reggeli műsorokat csinálják – csupa nagyszerű és sikeres emberrel. Az adást akár szuperközeliből követhetjük egy hatalmas kivetítőn, ami a televízió képernyőjét illusztrálja.
De ha kell, a szereplők otthonát látjuk, máskor kocsikázást a havas tájban vagy egy lepukkant kocsma női vécéjét, ahol felnőtt tartalmak zajlanak. A díszlet Tamás Gábort dicséri.
A jelmezfelelős Benedek Mari a szereplők karakteréhez, lelki világához és aktuálisan megélt életszakaszához tökéletesen illeszkedő ruhába öltözteti a hétköznapi „hősöket”. A legnagyobb belső és külső átalakuláson a Jordán Adél által megformált Brunella megy át. Kálváriája a végzet asszonya műsorvezetőtől a Nina Hagent idéző punkszerkós énekesnőn át az elvonót megjárt sárgaöves anyukáig vezet. (Erről hamarosan bővebben.)
Ami a formanyelvet illeti, a darab követi a Parasztopera nyomvonalát. Annyiban legalábbis, hogy próza helyett ének van. Sőt, ezúttal szinte végig. Műfaji önmeghatározása szerint is zenedrámát látunk. A klasszikus zeneirodalom – helyenként unásig – ismert, populáris darabjai (pl. Vivaldi Négy évszakja) csendülnek fel zongorakísérettel (zongora: Kéménczy Antal, zeneszerző, zenei vezető, illetve Barta Gábor).
Közben pedig teljesen hétköznapi arcok teljesen hétköznapi kínlódásait halljuk (dramaturg: Enyedi Éva).
Ez sokszor maga a humorforrás. Mégis öncélúnak éreztem a folyamatos énekbeszédet, ami komoly teljesítményt követel meg a színészektől, akik majdnem két órán át operával operálnak.
ÁrvaTündöklő
középszercsillag
Apropó, színészek! Csak én éreztem úgy, hogy Jordán Adél játéka messze kiemelkedik az egyébként nagyon erős mezőnyből? A Katonából „kölcsönvett” Jordán nem csak a darabbeli Sztár TV ragyogó csillaga, de a teljes magyar színjátszás tündöklő dívája is. Aligha lehet véletlen, hogy az Anyaszemefényében a Jordán Adél alakította – szintén színész és műsorvezető – Barna Brigitta művészneve Giordano Brunella. Beszédes név. Olyan érzésünk lehet, hogy Pintér Béla az Ascher Tamás Háromszékenben mutatott káprázatos játéka miatt egyenesen Jordánnak írta legújabb darabja főszerepét.
Nem marad el a brillírozásban Roszik Hella sem a munkamániás profi, ám gyermekét elhanyagoló televíziós szerkesztő-műsorvezetőként. Nagy Ervin Krasznai Péter tévés nagykutya szerepében kiaknázza a figurában rejlő lehetőségeket és derekasan helytáll akkor is, amikor énekelni kell, noha nyilván nem ez a természetes közege.
Remekel – mint mindig – a remélhetőleg a gyerekszerepekbe bele nem ragadó Stefanovics Angéla is a Barna-Krasznai házaspár 11, majd 13 éves lányaként. Thuróczy Szabolcs megunhatatlan, most is hozza, amit megszoktunk (elvárunk) tőle.
Hasonlóan stabil és megbízható a társulathoz nemrég szegődött Fodor Annamária játéka a szerelmi haragok és egymásra találások tengerén ide-oda hánykolódó főzős műsorvezető bőrében.
Megható alakítást nyújt Fáncsik Roland az elszánt médiamunkás szülők gyermekeként ürömi intézetbe száműzött fiú szerepében. Nagy átalakuláson megy keresztül a punk-rock énekesből Jehova-tanújának álló, mankó nélkül nyilvánvalóan életképtelen fickót alakító Jankovics Péter.
Az utolsó szó jogán
A színészek tehát a maximumot nyújtva viszik a hátukon az előadást. Mégsem biztos, hogy ez lesz az, amire újabb húsz év távolából a legerősebb Pintér-darabként emlékszünk majd vissza. Hozzáteszem rögtön (amit már sokan leírtak), magas a léc. Pintér Béla és Társulata az elmúlt két évtizedben nagyon magasra rakta.
Bevallom, nekem hiányzik ebből a darabból a színész Pintér Béla. És hiányzik Friedenthal Zoltán. Hiányzik a mélység. A súly. A zokogtató-gyomorszorító és meghökkentő-szellemes elemek olyan mesteri keverése, ami miatt annyira zseniális a Parasztopera, A sütemények királynője vagy a Titkaink. Hiába, a legújabb Pintér-darabot mindig a korábbiakhoz hasonlítjuk.
Ha ez lenne az első, amit látunk a mágustól, valószínűleg beszippantana. Engem biztosan.
Pintér Béla-rajongóknak nem ajánlom külön az Anyaszemefényét, ők úgyis megnézik, bárki bármit vet papírra – nincs ezzel gond. Nem rajongóknak pedig a lenyűgöző színészi teljesítmény miatt érdemes jegyet váltaniuk rá – már amennyiben sikerül szerezniük.
Pintér darabjaira ugyanis – még a jóval régebbiekre is – töretlen az érdeklődés (és addig van remény ebben a mai viharvert kulturális szcénában).
Én pedig az Árva csillag óta (tavaly ősszel sikerült megnéznem) ugyan már nem égek Pintér Béla-lázban – ami az egészségemnek csak jobb így –, de továbbra is a mester feltétlen híve maradok. És már most várom, mivel rukkol elő legközelebb.
- Rendezői kreativitás: 7
- Színészi teljesítmény: 10
- Díszlet: 7
- Jelmez: 9
- Dramaturgia: 8
- Zene: 8
- Hangulat: 6
Összesen: 7,9
Borítókép: Toldy Miklós