„Célom, hogy a dédi terítőjének történetén keresztül a kiközösítésről, a kollektív büntetésről is beszélgethessünk” – Interjú a BeszÉLJ írójával

A BeszÉLJ egy feldolgozásregény, pszichológiai útmutatóval. Gyermek-, illetve ifjúsági könyvként is felfogható, de a felnőttek számára is élvezetes olvasmány lehet. Tóth Erzsébet Fanni álma az volt, hogy egy olyan könyv szülessen, amely a beszélgetések révén összeköti a generációkat. A csehszlovákiai magyarok deportálásának történetén keresztül megmutatja, hogy miért fontos a családi titkok feltárása, a múlt traumáinak feldolgozása, és ehhez segítséget is nyújt.

Honnan jött a könyv ötlete? Mikor és miért fogalmazódott meg?

A könyv ötlete tőlem származik, mert korábban évekig a csehszlovákiai magyarok deportálásának emlékezetével foglalkoztam – ez volt a doktori kutatásom témája 2008 és 2012 között. Amikor a deportálások addigra már idős túlélőivel interjúkat készítettem, szinte minden alkalommal megjegyezték, hogy a korosztályomból én vagyok az első, akinek erről beszéltek. Voltak, akiknek még a saját unokáik sem tudnak semmit életük ezen időszakáról. A hallgatásnak sokrétű az oka és a funkciója. Főleg a deportálásokat gyerekként, fiatal felnőttként átélő idős női interjúalanyaim esetében tapasztaltam, hogy az ő speciális helyzetükből adódó emlékeikre nem volt vevő a hősök és áldozatok kettősségére építő patriarchális társadalom. Egyrészt nem is voltak szavaik a saját traumáikra (és a jó élményeikre még kevésbé), másrészt hazatérve és egy elnyomó politikai rezsimben nem is volt szavakba önthető és közösségi szinten megosztható az, amit ők átéltek.

Nagyon erős szégyent is éreztek, amiért velük ez megtörténhetett, amiért olyan kiszolgáltatott helyzetbe kerültek, hogy jéghideg marhavagonokba pakolhatták és rabszolgamunkára kényszerítették őket. Féltek is, hiszen az ezt lehetővé tevő  Beneš-dekrétumok máig hatályban vannak Csehszlovákia utódállamaiban, és még a jelenben is jogalapul szolgálnak vagyonelkobzásoknak.

Ezt tudatosítva másod-, illetve harmadgenerációs traumatúlélőként, s egyben a téma kutatójaként a bennem is jelen lévő örökölt félelem és szégyen először eltántorított, majd ez a „néma örökség” az évek során egyre erősebb kíváncsisággal vegyült.

Ez motivált arra, hogy a szokásostól eltérő módon olyan eszközt adjak a különböző generációk kezébe, amellyel ők maguk is feltárhatják és elmesélhetik családjuk és közösségeik agyonhallgatott fejezeteit.

A könyvben olvasható történet a te családod története?

Az én családom is, ahogy minden más család a második világháború utáni Csehszlovákiában, nagyon erős diszkriminációval találta szembe magát. Elvették az állampolgárságukat, a gyerekek nem járhattak magyar iskolába, közmunkára kényszerítették a felnőtteket az ország másik felében. Voltak családtagjaim, akik úgy próbáltak ez ellen védekezni, hogy aláírták az ún. reszlovakizációs nyilatkozatot. Ezt akkoriban, a levéltári adatok szerint 430 ezer magyar tette meg Csehszlovákiában. Az egyik nagymamám ezért járt például szlovák iskolába, ahol az egész évfolyamát egy az egyben megbuktatták. Az iskolába akkoriban erősen beférkőzött a politika. A másik nagyanyám családja nem alkudott meg a rendszerrel, azaz nem írt alá semmit, így őket deportálták és közel két évig munkára kényszerítették. Nem egyedi esetek voltak ezek, hanem a probléma egy teljes generációt érintett.

Ki a könyv célközönsége?

Alapvetően a fiatal generációnak íródott, de felnőttként is élvezetes olvasmány. Ahogy említettem, a deportálás, a kényszermunka, a családok eltelepítésének és a kikényszerített identitásváltásnak a traumája nagyon sok családban egyszerűen nem volt elbeszélhető. A reszlovakizálással járó szégyen és bűntudat sem foglalható máig szavakba akkor sem, ha nem önként, hanem nagyon erős külső nyomásra és rengeteg emberrel történt.

Egy olyan eszközt szerettem volna a fiatalok kezébe adni, amely felkelti a kíváncsiságukat, hogy vajon az ő családjukban az adott időszakban mi történt. Ezért vannak kérdések minden fejezet végén, és ezért tartalmaz a könyv egy útmutatót is, hogyan érdemes olvasni. Az lebegett célként a szemem előtt, hogy egy olyan könyv kerüljön a piacra, amely a beszélgetések révén összeköti a generációkat. Hogy a dédi terítőjének vagy a nagypapa karórájának történetein keresztül akár olyan mélyebb kérdéseket is meg lehessen beszélni, mint a negatív megkülönböztetés, a kiközösítés, egy népcsoport büntetése, stb.

Öndefiníciója szerint ez feldolgozásregény (plusz pszichológiai útmutató). Mit jelent ez pontosan?

Többéves kutatáson, valós élettörténeteken alapul a karakterek egyes életeseményeinek a leírása. Mégsem dokumentumregény, hiszen az írói fantázia is belekeveredik. A feldolgozásregény meghatározás azért született, mert a fejezetek végén kérdéssorokat talál az olvasó, amelyek fontos részei a könyvnek, de akár teljesen ki is hagyhatók.

Ha valaki egy-egy kérdésre szeretne „csak” fókuszálni, esetleg egy osztálytermen belül vitatná meg a népcsoportok kényszermigrációjának a témáját, a könyv ebben is segít.

És van egy alcíme: „Hogyan tárjuk fel a családi múltat?” Ez lehetséges egy könyv által?

Ez a könyv egy olyan korszak történetét dolgozza fel egy szintén viszonylag „szokatlan” perspektívából (a gyermek szemszögéből), amely Közép-Kelet-Európában szinte minden családot és minden települést érintett. Gondoljunk csak a magyarországi németek és szlovákok, a polgári családok vagy a módosabb gazdák kényszertelepítéseire, a vagyonelkobzásokra! Az alkotói folyamat során a szerzőtársammal, Vibók Ildivel rengeteget beszélgettünk arról, hogy bár az 1940-es évek második felében játszódik a történet, a mostani (politikai, gazdasági) menekültek, kivándorlók gyerekeinek nagyon hasonló megpróbáltatásokon kell keresztülmennie.

Nem értik például a svéd orvost, aki a megérkezésük után nem sokkal a kórházban kezeli őket. Sokáig küzdenek magyarként az idegen nyelvű osztályközösségekben a beilleszkedéssel, a tananyaggal. A szakirodalom tud róluk, a származási országaikban, az anyanyelvükön azonban eddig nem voltak az ő korosztályuk számára fellelhető könyvek, amelyek segítették volna őket. Az pedig még ritkább, hogy egy könyv a családon belüli beszélgetésekre buzdítva arra is rámutasson, hogy nem ők az egyedüliek a családban, akiknek hasonló kihívásokkal kell szembenézniük. Ha ez tudatosul, ha előkerülnek a családi legendáriumból a régi megküzdési történetek, láthatatlan védőhálót szőhet ez a gyerekek köré. A beszélgetések által közelebb érezhetik a családtagjaikat (akár a már nem élőket is jobban megérthetik), s ezáltal lelki ellenállóképességük is nő.

Mi szükséges a családi múlt feltárásához, feldolgozásához?

Elsősorban kíváncsiság, kitartás, nyitottság és őszinteség. Azokban a családokban, ahol nincs hagyománya a múltról való beszélgetésnek, biztosan nem fog egy csapásra beindulni az addig takargatott információáradat.

Azok vannak szerencsésebb helyzetben, akiknek a családjában mindig lehetett beszélgetni a múlt egyes aspektusairól. Ahol például felmerült egy-egy családi ebéd közben, hogy a nagypapa hová járt iskolába, miért kellett otthagynia a munkahelyét, a család miért költözött éppen erre a településre.

Az ilyen családokban is gyakran előfordul azonban, hogy van a múltnak olyan szeglete, amelyet nem szívesen firtatnak. A gyerekek is megtanulják, hogy egy „rossz útra tért” nagybácsiról inkább nem kell a nagymama előtt beszélni, mert könnyes lesz a szeme. Fontos hozzátennem, hogy a feltárás és a feldolgozás nem egyenlő fogalom. Ha ismerem is a tényeket, ez messze nem jelenti azt, hogy fel is dolgoztam például a velük járó veszteségeket. Éppen ezért ez egyéni feladat, ami jó esetben tapasztalt szakértővel (például traumák témájában jártas pszicho-terapeuta közreműködésével) történik, és mindig nagyon hosszú időt vesz igénybe.

Az alkotók: A traumakutató és a gyerekkönyv-író
Tóth Erzsébet Fanni a tudományos szövegek megírása és a szakmai konferenciákon való diskurzusok mellett egy másik közönséget is szeretett volna elérni: a deportáltak dédunokáit. Ehhez fontosnak érezte, hogy olyan csatornán és olyan nyelven jusson el az üzenet, amely számukra is érthető és élvezetes. Ezért kérte fel Vibók Ildi gyerekkönyv-írót, aki zseniálisan használja a magyar nyelvet a legbonyolultabb témák gyereknyelvre „fordítására”. A közös munka kezdetén azonnal nyilvánvalóvá vált mindkettejük számára, hogy a jelen gyerekeinek, kamaszainak a történetén is dolgoznak, amelyekhez Ildi a saját családjának az élményeiből is tudott meríteni. A szakmai hátteret tehát Fanni, a „kalanddá gyúrást” pedig, ahogy a könyvben is áll, Ildi biztosította.

Mire utal a cím tipográfiai megjelenítése: „beszÉLJ!”?

Azt fejezi ki, hogy ahhoz, hogy fel tudjuk dolgozni az elődeink némaságba burkolódzását és az ezzel gyakran együtt járó érzelmi lebénultságát, nekünk már beszÉLnünk kell.  Ahhoz, hogy megértsük önmagunkat, hogy szabadon tudjuk élni az életünket, hozzátartozik, hogy családjainkon, közösségeinken belül kommunikálni kezdjünk egymással olyan témákról is, amelyek hosszú ideig mázsás súlyként nehezedtek ránk.

Például, hogy ki tudjuk mondani, hogy a környezetünk a származásunk vagy a vallásunk miatt megbélyegzett minket. Hogy a jelen szorongásainak a múltban vannak a gyökerei, amelyeket hosszú munkával és sok-sok őszinteséggel fel lehet oldani.

Tóth Erzsébet Fanni 

Fanni pszichológiát, szociokulturális antropológiát, szociológiát és elméleti pszichoterápia-tudományokat tanult. Traumatikus emlékek kutatásával foglalkozik, főképp azzal, hogy ezek az emlékek miképp integrálódnak az identitás-narratíváinkba. Munkahelyén emellett oktat is; a kvalitatív és művészet-alapú kutatásmódszertan a szakterülete.

Bevallom, engem a borító nem fogott meg. Színei, a borítón lévő rajz és az illusztrációk mesekönyv benyomását keltik, ezért én egy könyvesboltban valószínűleg elhaladnék mellette (simán lehet, hogy nem én vagyok a célközönsége). Tudatos választás volt ez a külső megjelenés?

Sokat vitáztunk azon, hogy a történeteket, amiket évtizedekig nem szabadott elmondani sem, vajon hogyan lehet most ráadásul láttatni is. Ha egy gyerek szemszögéből mesélünk és fiatal közönséget akarunk megszólítani, de rendkívül nehéz témákat sorakoztatunk fel (pl. a kollektív bűnösség terhe, a háborús csoportos nemi erőszak), akkor ennek mi a legmegfelelőbb vizuális megjelenítése. Felmerült az is, hogy nem traumatizáljuk-e a gyerekeket, ha lerajzoljuk, hogy gépfegyveres katonák kényszerítettek kisgyerekes családokat arra, hogy sietve elhagyják az otthonukat.

Tudtuk, hogy nagy a felelőségünk abban, hogy ne egy cukormázzal borított vizuális reprezentációja szülessen meg a témának, de mégse riasszon el a képi megjelenítés.

Igor Lazin, a könyvünk illusztrátora Szerbiából származik, maga is megtapasztalta a háborút a `90-es években. A ceruzarajzok nyersességét, groteszkségét feloldja a szereplők szerethetősége, pajkossága. A borító sárga és fehér színe, a szobába a nyitott ablakon át beszűrődő meleg fény ábrázolása is azt a célt szolgálja, hogy a feltárással (fény, világosság szimbóluma) engedjünk teret magunknak.

Fotók: Varga Nóra