Szerkesztői előszó
Oravecz Lizankáról először 2018 nyarán hallottam, amikor a ContextUs tartalomszerkesztőjeként egy fiatal autista londoni srácról írtam, aki elképesztő mozgásművészettel fejezi ki önmagát, így kommunikálva a világgal. A cikkemben a forrás alapján az autizmussal összefüggésben a betegség szót használtam.
Lizanka autista aktivistaként rám írt és kérte, hogy a kifejezést módosítsam állapotra. Mint írta, a betegség szó egyre több emberben – szakemberekben, érintettekben és szociálisan érzékeny emberekben is – visszatetszést vált ki.
Sok éve több százan dolgoznak ma Magyarországon azért, hogy állapotként utaljanak rá, ne pedig betegségként. Azt írta, apróságnak tűnik, de nagyon sokat számítana.
Természetesen a kifogásolt részt javítottam.
„Fönt se kellek, lent se kellek, valahogy csak túlélem”
Most, másfél évvel később nagyon örülök, hogy személyesen találkozhattam Lizankával. Vizsgái miatt jelezte az interjú előtt, hogy legfeljebb egy órája lesz rám. Végül majdnem két és fél óráig beszélgettünk.
Miközben hallgattam, az motoszkált a fejemben, miért van az, hogy ő ennyire tudatos, tudja, hogy autista, képes magáról beszélni, és kvázi objektíven viszonyulni saját magához és az autizmushoz. Nagyon sokan viszont nem, és anélkül élik le az életüket, hogy tudnának róla, autisták.
Erre azt mondja Lizanka, hogy olyan ez, mint a heterokrómia, azaz eltérő szemszín: ugyanannak az embernek az egyik szeme barna, a másik kék – mint Brinkmann professzornak volt a Fekete-erdei Klinikában. Ja, amúgy Lizankának nagyon jó humora van, az a fanyar, szarkasztikus fajta. Rejtőn nőtt fel, azt meséli.
Én meg még arra is gondolok közben, hogy ezt a beszélgetést podcastként kellett volna megcsinálni. Lizanka olyan szépen, választékosan, pergő ütemben válaszol, amilyet interjúalanynál nemigen tapasztaltam. Vágni se nagyon kellene az anyagot.
Na de, vissza a szemszín példához! Azt mondja, ismer olyan heterokrómiás személyt, aki mindent tud erről a jelenségről és olyat is, akinek egyszer mondta az orvos, és kész, azóta nem foglalkozott többet vele.
Azt, hogy egy autista személy mit tud vagy nem tud magáról, a körülmények nagyban befolyásolják: a közeg, amelyben felnő, az, hogy mikor kapja meg a diagnózist, de az is, mi az ő érdeklődése.
Mindezt személyes példájával illusztrálja. Lizanka úgy nőtt fel, hogy nem tudta róla a család, hogy autista. Sőt, tizenhat és huszonkét éves kora között többféle pszichiátriai problémával kezelték, különböző címkék mentén. A kilencvenes években még nem volt megfelelő szintű tudás a magasan funkcionáló autizmusról.
Lizanka nagyon depressziós volt, és egy öngyilkossági kísérlet után azt mondta neki az iskolapszichológus, hogy itt valamilyen komolyabb segítség kellene.
Utólag állt össze benne, hogy miért lógott ki mindig is a sorból. A kortárs közösség részéről, bármennyire is jó iskolába járt, mindig megvoltak a mindennapos piszkálódások, csúfolódások. Amikor az öngyilkossági kísérlet után felébredt a kómából, ezt mondta: „Fönt se kellek, lent se kellek, valahogy túlélem”.
„Tudnom kell, hogyan működök, mert nem tudok továbbhaladni az életemben”
Azonban továbbra is sokat szorongott, a környezete pedig nem tudta, mi a baja. Sem a tanárai, sem a családtagjai nem értették, hogy itt egy jó értelmi képességű ember, aki nem ért meg alapvető szociális szabályokat. Így azt, miért sírnak az emberek a temetésen. Az ölelés, a vigasztalás tipikusan problémát jelentett számára: hogy kell azt csinálni, mikor kell, és meddig jó az a másiknak? „A puszilás a mai napig a halálom” – mondja viccesen.
Az iskolapszichológus révén támadt fel benne az érdeklődés a pszichológia iránt. A szakirodalom olvasása sokat segített neki.
Huszonnégy éves korában ismerős ajánlása útján egy kineziológushoz került, akihez a mai napig jár. Ekkor jutott el oda, hogy meg akarja ismerni önmagát. Tudnia kell, hogy hogyan működik, mert nem tud továbbhaladni az életében.
Harminckét évesen aztán beköltözött egy autizmuskutató lakásába bérlőként. „Véletlenek nincsenek, hiszen én racionális lény vagyok!” – meséli tovább mosolyogva. A tulaj finoman jelezte neki, hogy itt autizmusról lehet szó. Lizanka azonban csak legyintett, hogy ez hülyeség, hiszen látta ő is az Esőembert, és ő bizony nem olyan!
E beszélgetés után két héttel aztán egy természetgyógyász is hasonló gondolattal jött. És volt még egy adalék a múltból: tizennégy éves korában egy gyógypedagógus jelezte Lizankának, hogy autista vonásai vannak.
„Úgy éreztem, kell a papír arról, hogy autista vagyok”
E három információs morzsa végül összeért és ezután jó félévig falta a szakirodalmat. Végül nagy nehezen talált jólképzett felnőtt pszichiátert és diagnosztizálták autizmussal, ráadásul kétszer is.
A diagnózist előszőr Dr. Csécsei Évától kapta meg, akivel megalapították a Lélekhely Egyesületet.
Másodszorra pedig az Autizmus Alapítvány Ambulancián diagnosztizálták, amikor Fekete Gy. Viktorral elindították az Autista vagyok Facebook-oldalt és YouTube-csatornát. „Úgy éreztem, szükségem van a papírra, hogy tessék, itt van: autista vagyok!” Akkoriban ugyanis sokaktól megkapta, „nem is látszik, hogy autista”.
Az Autizmus Alapítványnál megismerkedett Kanizsai-Nagy Ildikóval, akivel azóta is havonta leülnek beszélgetni.
Lizanka azt mondja, végtelenül szerencsés autista személynek tartja magát, mert ma Magyarországon nagyon ritka és kivételes, hogy valaki ilyen komoly szakmai támogatást kapjon.
Viktorral együtt mindketten megküzdötték a maguk problémáit és missziónak érzik, hogy az emberek tudjanak az autizmusról és az érintettek magukra ismerhessenek.
Borítókép: Cs. Nagy Rozi