„Nagyon jó érzés, hogy a semmiből is tudunk valami fontosat csinálni” – Interjú az E-Mancikkal

Az E-Mancik Színházi Manufaktúra tagjaival készített, WMN-en megjelent interjúmból megismerhettétek a társulat létrejöttének és működésének körülményeit. Szó volt a feminizmushoz kapcsolódó viszonyukról és a Lenni vagy nem színházi projektről, amely a nőiség megélésének különböző aspektusait villantja fel. Az interjú folytatásában személyesebb vizekre evezünk: kíváncsi voltam, a színésznők magánemberként hogyan viszonyulnak az anyasághoz, a gyermekvállaláshoz. Meg arra is, hogyan élték meg ezt az évet és mit várnak 2021-től. És hogy jön mindehhez a híres francia író, Marcel Proust? Az alábbi interjúból kiderül.

________________________

A Lenni vagy nem színházi előadás a nőiség és a női szerepek sokféleségét mutatja be hét nő és egy férfi egymás sorsát hol erősebben, hol lazábban keresztező története révén. A mű és a darabra épülő kerekasztalbeszélgetés-sorozat (Gyerek-kell) középpontjában a gyermekvállalás témája áll. Ti személyesen mit gondoltok erről?

Tarr Judit: Nagyon sokáig úgy gondoltam, hogy nem mindenkinek kell gyerek és én azok közé tartozom. Egy ideje viszont azt érzem, hogy talán alkalmas lehetnék rá és vágyom arra, hogy egyszer anya legyek.

Korábban miért gondoltad, hogy nem lennél alkalmas?

T.J.: Talán féltem, megijedtem az anyaszereptől, egy olyan fajta elköteleződéstől, amit csak úgy lehet csinálni, ha teljesen átadod neki magad, és úgy éreztem, erre én nem vagyok alkalmas. Időközben viszont egyre jobban megismertem önmagam, és most már azt gondolom, hogy meg merném próbálni. Későn érő típus vagyok. (nevet)

Sárközi-Nagy Ilona: A fiamat ajándékba kaptam. Amikor „bejelentkezett”, még nem is tudtam, hogy mekkora öröm lesz, megijedtem. Egyáltalán nem tűnt jónak az időzítés, annyira nem voltak ideálisak a körülmények. Aztán minden külső tényező hozzánk igazodott, de a döntésig eljutni nagyon nehéz volt.  Hetekig teljes kétségbeesésben őrlődtem, végül elmentem egy boszorkányhoz (nevezzük így), és már akkor motoszkált bennem, hogy mit szeretnék valójában, de ez adott egy löketet. Kimentem a falu szélére a szántóföldre, gyönyörű tavaszi idő volt, szikrázóan sütött a nap, a világ éppen akkor körülöttem egy szebbik arcát mutatta, én meg ott álltam és tudtam, mindegy, hogyan lesz, de ő meg fog születni.

Abban a pillanatban engedtem meg magamnak, hogy anya legyek. Hozzáteszem, egyáltalán nem éreztem magam sem felkészültnek, sem alkalmasnak, de az az érzés, hogy a döntésem mögé állok, nagyon erős volt.

A Gyerek-kell beszélgetés-sorozat második részében, az örökbefogadás témájánál Tompa Andrea mesélte, másfél év után érezte azt, hogy már olyan mértékű a szeretet közte és a gyermeke között, hogy már semmi nem szólhat bele. És ahogy hallgattam, rájöttem, hogy nekem is volt egy ilyen pillanat. Másfél éves koráig szoptattam Pongrácot. És talán pont ekkor, másfél év elteltével jött el nálam is ez a mindent felülíró érzés. Egészen addig is elláttam a gyerekemet és nagyon próbáltam jól csinálni mindent, de ez az iszonyatosan intenzív kapcsolat viszonylag későn alakult ki közöttünk. Viszont akkor megéreztem: Atyaúristen, nem tudtam, hogy ennyire lehet szeretni!

Mit mondott a boszorkány?

S.-N.I.: Arról beszélt, hogy nekem anyának kell lennem. Sőt, azt is mondta, hogy ha ebbe lenne beleszólása, akkor nagyon sok gyereket adna nekem.

Dobra Mária (Mara): Igaza van.

S.-N.I.: Szóval a boszorkány valamiféle bizalmat szavazott.  (mosolyog)

Mara, nálad ez hogy alakult?

D.M.: Én sem akartam gyereket.

T.J.: Mi úgy lettünk jóban, hogy ez volt köztünk talán az első közös pont.

D.M.: Igen, nekem már anyukám is gyakran mondogatta, hogy nem minden nőnek kell gyerek. A kishúgomnak nagyon korán születtek babái, sokat voltam velük, úgy szerettem őket, mintha a sajátjaim lennének. Éreztem, hogy mit tudna adni az anyaság, de mindig pokoli fáradtan jöttem el tőlük, így azt gondoltam, fizikálisan én erre alkalmatlan vagyok. Örültem, hogy jófej nagynéni lehetek, de nem foglalkoztatott a gyerektéma. Tudatosan is a gyerektelenség mellett tettem le a voksom.

Aztán amikor találkoztam a gyerekem apjával, mégis máshogy alakultak a dolgok. Terveim ellenére hirtelen felindulásában be tudott lelkesíteni, és mikorra elkezdtem volna mérlegelni, hogy igazán mit is szeretnék, a kislányom már ott növekedett a pocakomban. Nagyon rosszul viseltem a terhességet, az első három hónapot végigbőgtem. Persze az vicces volt, hogy nagy a pocakom, becsületesen jártam terhes jógára és tornára, becézgettem a hasamat, de igazán nem tudtam az állapotommal azonosulni. Mondták, hogy milyen szép kismama vagyok, ez jólesett. Aztán viszonylag nehéz szülésem volt, végül császárral szültem.

De ahogy kezembe kaptam a gyerekemet, nekem abban a pillanatban megtörtént az a nagyon durva kapcsolódás, brutális volt – a hormonok valószínűleg akkor jöttek a segítségemre és nem a terhesség alatt.

S.-N.I.: Egy mamma lettél, annyira ösztönösen csináltál mindent.

D.M.: De nem akarok hazudni, közben azért azokat a dolgokat, amelyekről sejtettem, hogy nem fogom szeretni, nem szerettem meg. Én is másfél éves koráig szoptattam a kislányomat, Bodzát, ami azért igenis sokszor megterhelő volt, mint ahogy a hajnali ötös kelések is. De végül sikerült helytállni. (nevet)

T.J.: Szerintem a Bodza is sokat segített ebben, mert egy nagyon jófej baba volt.

Ezt mit jelent?

D.M.: Tudta, hogy neki egy szétszórtabb, sedre anyukája van és ezt a mai napig tolerálja nekem.

T.J.: Lehet, hogy Bodza az én gondolkodásomon is változtatott, mert egyszer úgy nézett rám. Mara kiment a mosdóba és megkért, hogy vigyázzak a gyerekre. Mondom: Én?! Bodza feküdt az ágyában, semmit nem kellett vele csinálni, mégis paráztam. A tekintetével megnyugtatott, azt sugallta, nyugi, nem lesz semmi baj.

D.M.: Mégsem tartom magam egy anyukás nőnek, én továbbra is az a Mara vagyok, aki voltam a szülés előtt, szóval ezt Bodza érkezése sem változtatta meg. Közben meg azon gondolkodom mostanában, milyen jó lenne még egy gyerek, mert annyira csodálatos a lányom, hogy ebből szeretnék még. Viszont ugyanazokat mérlegelem most is, mint akkor, hogy talán alkalmatlan, túl türelmetlen vagyok.

Itt tudok ahhoz kapcsolódni, hogy nem biztos, hogy mindenkinek kell gyerek. Lehet, hogy azért szeretnék testvért Bodzának, hogy azt az iszonyatos fizikális és lelki örömöt, amit egy gyerek jelent, újraélhessem.

Szirmai Melinda: Én nem tudtam elképzelni, hogy ne legyen gyerekem, számomra ez hozzátartozott az életprogramhoz, aztán mégsem lett. Amikor a legintenzívebben akartam volna és úgy tűnt, az életem is ott tart, harmincéves koromtól, akkor nem volt partnerem. Nem volt pasim öt évig, de amúgy nagyon élveztem az életet egyedül. Négy éve van párom, aki viszont elvágólag nem szeretne gyereket. Közben én is kezdtem azt érezni, hogy kifutott alólam az idő.

A gyerek iránti vágy hullámokban tör rám. Van, hogy azt érzem, összecsomagolok, elmegyek valahová és leakasztok egy apukát, miközben ezt egyáltalán nem szeretném. Az mindig is bennem volt, hogy ha nincs mellettem egy szerető férfi, akkor inkább ne legyen gyerek. Engem a történetből csak az érdekel, hogy van egy férfi, akit szeretek és jön egy lény, aki kettőnkből van. Másrészt elég régóta foglalkoztat az a gondolat is, hogy: Erre a világra?!

Mit értesz ezalatt? 

Sz.M.: Elsősorban a környezeti változásokra gondolok, mert ez nem egy visszafordítható folyamat és nem tudnék a gyerekemnek legalább egy olyan világot biztosítani, mint amilyenben én felnőttem. Arra kárhoztassam, hogy oxigénpalackkal rohangáljon a Sarkvidéken túl, ahol még lehet élni? Most sarkítok, illetve remélem, hogy igen. Ez az érzés egyre erősödik bennem. Ha a fiúm holnapután azt mondaná, hogy figyelj, meggondoltam magam, akkor is elgondolkodnék a dolgon. Ráadásul öregszem és fáradok, nem tudom, mennyire bírnám. 7-8 óra az alvásigényem, és gyakorlatilag nem vagyok emberszámba vehető, ha ennél kevesebbet alszom. Még mindig nem mondom azt, hogy nem szeretnék gyereket, mert az nem lenne igaz, hiszen közben azt érzem, enélkül a jövőm tartalmatlan.

A gyerek egy megújulás, amivel az ember szinte visszamegy a gyerekkorába és még egyszer átéli a gyerekkori csodát mint szülő és újra rácsodálkozik arra, hogy a kicsinek kinyílik az értelme, felismeri a világot maga körül.

Erről a csodáról lemaradok, és ezt kurvára bánom.

És mit gondolsz, mi lenne, ha nem olyan párod lenne, aki kategorikusan elutasítja a gyereket?

Sz.M.: Akkor már lenne, ez teljesen biztos. Annyira viszont nem akartam a gyereket, hogy a páromat emiatt elhagyjam, vagy a véleményét megváltoztassam, bár az utóbbira tettem kísérletet, de teljesen reménytelen.

Ha lenne gyerek, elképzelhető, hogy megváltozna az álláspontja?

Sz.M.: Biztos, hogy igen, mert alapvetően egy apatípus. Én bizonyos értelemben anyatípus vagyok, és még sincs gyerekünk. Ez egy fájdalmas kérdés az életemben. De most már eléggé úgy néz ki, hogy eldőlt.

A korral kapcsolatban azt szokták mondani, ma már ott tart az orvostudomány, hogy idősebb korban is lehet gyereket vállalni.

Sz.M.: Igen, ugyanakkor egészen fiatal korom óta van bennem egy olyan félelem is, hogy nem egészséges gyereket szülök.

Volt ilyen a családban?

Sz.M.: Nem. Mindenki egészséges, szóval jó genetikai állománnyal rendelkezem, de ahogy nő a kockázati tényező, ez is egyre valósabb félelem.

D.M.: Bocsánat, muszáj visszatérnem magamhoz, mert a legfontosabbat nem mondtam: csodás döntésnek tartom, hogy bedőltem a csávómnak, hogy legyen gyerekem. Ez a legcsodálatosabb dolog az életemben. A párom is nagyon jó apuka.

S.-N.I.: És nagyon cuki gyerekeink vannak. (nevetés)

Sz.M.: Az a helyzet, hogy Marának és Ilonának is propagandagyereke van, ha levinnéd őket abba a táborba, ahol nem akarnak gyereket, lehet, hogy páran meggondolnák magukat. (nevetés)

Szomjas férfiaktól a neccharisnyás verslábakig

Az E-Mancik Színházi Manufaktúrának négy előadása volt látható a pandémia miatti színházbezárás előtt: Verslábak neccharisnyában, Szomjas férfiak sört isznak helyettem, Válogatáskazi – avagy szomjas fiúk tolják a kakaót, Lenni vagy nem (a KV Társulattal közösen, valamint Herman Flóra és Róbert Gábor vendégjátékával)

Érdekelne, hogy személyesen hogyan éltétek meg ezt az évet (tudom, még nem ért véget). Ha azt mondom: 2020, mi jut róla először eszetekbe? És hogyan képzelitek 2021-et? Mit kívántok a következő évre?

Sz.M.: Bizonyos értelemben nem sok jó jut róla eszembe, mert valószínűleg az első félév még rá fog menni arra az őrületre, ami jelenleg van, és talán most még optimista is voltam. A belpolitikai helyzetről ne is beszéljünk, mert az akkora katasztrófa, hogy hagyjuk is. Ebben nem vagyok optimista.

Azt érzem, hogy befelé kell vonulni, mert olyan sok szar dolog történik az emberrel, hogy másként nem megy. Iszonyatosan felvillanyozott az új előadásunk (Válogatáskazi – avagy szomjas fiúk tolják a kakaót – a szerk.).

Ha valami, akkor az nagyon motivál, hogy minél több emberhez eljuttassuk és még sok ilyen klassz dolgot csináljunk. Ez az évem abszolút fénypontja. Mondanám, hogy várok valami utazást, de hát… Azt álmodtam most, hogy tengerparton voltam, egy olasz kisvárosban sétálgattam, és majdnem sírtam reggel, hogy ez mennyire hiányzik. De most már az is klassz lenne, ha nyugodt szívvel végigsétálhatnék egy utcán. És úgy lenne jó színházat is csinálni, hogy nem egy stressz minden, ami ezzel kapcsolatos*. Bízom benne, hogy a párkapcsolatom tovább tart, mert az most rendben van.

D.M.: Tegnap rávilágítottak a barátaim, hogy párhuzamos valóságban élek, mert igazából nem törődöm a világ dolgaival. Igazuk van, én mindent csak a saját szűrőmön keresztül látok és nem tudok globálisan gondolkodni. Megrögzötten nagyon szeretek boldog lenni és keresem, hogy hogyan lehet ebben a helyzetben is megtalálni az örömteli dolgokat. Hamvas Béla mondta, hogy akkor kezdődik az igazi élet, amikor nem tudod, mi lesz, és ebben igenis van egy szabadság. Idáig volt egy életforgatókönyvünk, nagyjából tudtuk, hogy mit meddig lehet, mire számíthatunk.

Az új helyzet ad egy másfajta szabadságot, hogy teljesen más dolgokban kezdjünk el gondolkodni. Előtte gyors életet éltünk, és a járvány csavart ezen. És nem biztos, hogy baj, hogy nem rohanunk, észre sem véve az évek múlását. Inspiráló az új előadásunk, azt az érzést adja, hogy van értelme a dolgoknak.

S.-N.I.: Ami számomra pozitív hozadéka volt az egész pandémiás helyzetnek, hogy megtanultam rugalmasabban állni a dolgokhoz, hiszen tényleg semmit nem lehet tervezni. Pont emiatt, most nem is látok előre. Nem nagyok merek tervezni. Olyan dédelgetett álmaim vannak, hogy legyen egy kis kertem. Én is inkább befelé fordultam, és az jól is esett. Ha elkezdek gondolkodni a világ dolgain, akkor nagyon elkeseredek, és mély depresszióba esek. Nem akarok ebbe belecsúszni.  családom, a kis miniálmaim legyenek meg. Az utazás nekem is nagyon hiányzik. Nekem szintén nagyon sokat adott a Válogatáskazi.

T.J.: Az egész tavaszi járványhelyzet nagyon furcsa volt a számomra, elég hullámzóan éltem meg. Amikor felfogtam az új szituációt, az első gondolatom az volt: Úristen, mit csináltam, hogy az egész világ elkezd úgy élni, ahogy én? Van bennem bizonytalanság sok mindennel és önmagammal kapcsolatban is, és a bizonytalanságot most mások is elkezdték érezni a saját életükben. Pedig tulajdonképpen nagyon szeretem a változást. Az állandóságtól félek. Nekem ijesztő, hogy adva van valami, ami most már örökké így lesz. A változás mindig valami mozgás, és ez nekem pozitívat jelent, még akkor is, ha ez nem feltétlenül jó dolog. A rossz is meg fog változni. A labda gurul tovább: ha most éppen a szarba pottyant bele, akkor majd lemossa a pocsolya.

Nem szoktam és nem is nagyon merek hosszútávra tervezni. Emellett persze utálom, hogy nem lehet tudni, lesz-e előadás, megőrülök attól, hogy nem tudjuk, meghirdessük-e vagy sem. Nagyon szar dolgok zajlanak a világban: a klímaváltozás, a belpolitikai helyzet, meg ami a nagyvilágban történik.

Mégis úgy érzem, hozott valami pozitívumot is a járványhelyzet, persze nem azt, amit még az elején hittünk, hogy ez lesz majd a gyógyír és mindenki rájön, nem így kell csinálni. Az hiú ábránd volt. Az új helyzet a kis közösségeket erősíti. Sokkal fontosabb lett a személyes kapcsolat, nem globálisan sajnos, de a saját környezetünkben talán jobban kezdünk rá figyelni. A társulatunk ezzel az új előadással nagyot lépett előre.

Számomra most alapérzés, hogy amit csinálunk, az működik, mi is egyre jobban működünk, és felnőttünk önmagunkhoz. Nagyon jó érzés, egy biztonság, hogy a semmiből is tudunk valamit csinálni, ami érvényes, és ami fontos az embereknek.

És mit vársz 2021-től?

T.J.: Nem években nézem az életet, hanem a folyamat részeként. Remélem, hogy azok a folyamatok, amikről beszéltem, jó úton haladnak tovább.

___________________

Az interjú zárásaként egy játékra invitáltam az E-Mancikat: arra kértem őket, hogy válaszoljanak a Proust-kérdőív kérdéseire. A Marcel Proust nevét viselő kérdőív lényege, hogy (látszólag) egyszerű kérdésekre kell lehetőleg azt válaszolni, ami az embernek elsőre az eszébe jut, és a végére egész pontos képet kaphatunk az illető személyiségéről. Lehet, hogy emiatt helyesebb volna önismereti interjúnak nevezni. A kérdéssor igen népszerű volt a 19. század végi Franciaországban. Az angol nyelvű albumot, mely a kérdések eredeti lelőhelye, az akkori elnök lánya adta az akkor még tizenéves Proustnak. A későbbi író nagy lelkesedéssel töltötte ki azt, később pedig publikálta is.

Az E-Mancik számára a teljes kérdéssorból tízet választottam, és nagyon kíváncsi voltam, hogy ugyanazokra a kérdésekre milyen válaszokat adnak. Végtelenül izgalmas volt látni, hogy mely kérdéseknél vannak párhuzamok és melyek azok a pontok, ahol merőben eltérően gondolkodnak.

Aki válaszol: Dobra Mara. Mottója: „Életfeladatod megtalálni a boldogságod, és ha erre nem törekszel, mert elkényelmesedsz, az megengedhetetlen.” Mi a tökéletes boldogság számodra? Kapásból egy sztori jut eszembe, ami a pandémia alatt történt: a párommal és a gyerekemmel hárman együtt alszunk fönt a galérián. Már 11 óra van, iszonyú éhesek vagyunk, de egyikünk sem akar lemenni kajáért. Ekkor  Boci, a párom hirtelen leszalad és hoz egy Burger King-es menüt, mert ő már korábban megrendelte. De amúgy ez: tengerpart, napsütés, kiscsalád, tengeri herkentyűk. Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod? Az a fajta vibrálás, hogy itt is vagyok, ott is vagyok – azt hiszem, ez az ikrek jegyűségemből következik. Mi a legnagyobb dolog, amit elértél? Az, hogy a lányom, Bodza boldog és lelkileg is egészséges. Mi a legnagyobb félelmed? A nincstelenség. Mi az a tulajdonság, amit leginkább helytelenítesz önmagadban? Az önzőség. Mi az, amit leginkább irigyelsz másokban? Az igazi karakánság. Melyek azok a szavak, melyeket túl sokszor használsz? Sajnálom, sajnos, tényleg, bocs Hol élnél a legszívesebben? Európában tengerparton, például Dél-Olaszországban vagy Horvátországban. Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiban? A tehetséget. A bátorságot. És a lazaságot. Meg a humort persze. Mit értékelsz leginkább egy nőben? A partnerséget.

Aki válaszol: Sárközi-Nagy Ilona. Mottója: „Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.” (Weöres Sándor) Mi a tökéletes boldogság számodra? Ma reggel volt egy sikerélményem, és úgy mentem haza, hogy ezt éreztem: Tényleg összeért a személyiségem és a tehetségem, és lesz belőlem valami? Otthon mondtam a fiamnak, hogy vegyen fel zoknit, ő meg mutatta, hogy lyukas és megkért, hogy varrjam össze, mire megszólalt a párom: Pongrác, a legjobb pillanatban szóltál anyának. És tényleg, örömmel stoppoltam a zoknit, és azt is élveztem. Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod? A bizonytalanság, és ebben teljesen biztos vagyok. (nevet) Mi a legnagyobb dolog, amit elértél? Az, hogy képes voltam a gyerekemhez felnőni, és meghoztam azokat a döntéseket, amelyek a javát szolgálják. Mi a legnagyobb félelmed? Az, hogy a családommal történik valami rossz. Mi az a tulajdonság, amit leginkább helytelenítesz önmagadban? Az önzőség. Mi az, amit leginkább irigyelsz másokban? A tudatosság. Melyek azok a szavak, melyeket túl sokszor használsz? Nem tudom Hol élnél a legszívesebben? Vízparton. Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiban? A tisztességet (plusz a tehetséget). Mit értékelsz leginkább egy nőben? A partnerséget.

Aki válaszol: Szirmai Melinda. Mottója: Nem hiszek a mottókban. Mi a tökéletes boldogság számodra? Van egy Kosztolányi-novella és annak a konklúzióját osztom: a boldogságot nem a körülmények határozzák meg, hanem az mindig dolgok pillanatnyi együttállása. Ez lehet egy olyan pillanat, mint amikor az SzFE-tüntetésen a kórusban énekeltünk, és azt éreztem, nem akarok sehol máshol lenni. Az a boldogság, amikor azt érzed, ez most így jó, ahogy van. Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod? A szarkazmus. Mi a legnagyobb dolog, amit elértél? Az, hogy van néhány ember, aki szeret. Mi a legnagyobb félelmed? Az, hogy olyan helyzetbe kerülök (például kómába esem), ahol érzem magam körül a külvilágot, de nem tudok kommunikálni. Mi az a tulajdonság, amit leginkább helytelenítesz önmagadban? A figyelmetlenség. Mi az, amit leginkább irigyelsz másokban? Az akaraterő. Melyek azok a szavak, melyeket túl sokszor használsz? Szerintem Hol élnél a legszívesebben? Észak-Olaszországban és Barcelonában. Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiban? A tisztességet (de a tehetség és a humor is fontos). Mit értékelsz leginkább egy nőben? A humorérzéket.

Aki válaszol: Tarr Judit. Mottója: Nincs mottóm, de jó lenne, ha lenne. Fotó: Köő Adrienn Mi a tökéletes boldogság számodra? Amikor az új darabunk bemutatója után meghajoltunk, az olyan tökéletes pillanat volt, hogy sírnom kellett. Mi a legjellegzetesebb tulajdonságod? A nőiség megélésének képessége. Mi a legnagyobb dolog, amit elértél? Az, hogy a körülöttem lévő embereket össze tudom kapcsolni, és akár különböző társaságokat össze tudok kötni egymással. Mi a legnagyobb félelmed? Az állandóság. Mi az a tulajdonság, amit leginkább helytelenítesz önmagadban? A bizonytalanság. Mi az, amit leginkább irigyelsz másokban? A bátorság. Melyek azok a szavak, melyeket túl sokszor használsz? Nincs ilyen szó. Hol élnél a legszívesebben? Tengerparton, délen, de azt is szeretném, ha több helyen élhetnék. Milyen tulajdonságot értékelsz leginkább egy férfiban? A partnerséget. Mit értékelsz leginkább egy nőben? Szintén a partnerséget.

* Az interjú október 30-án készült.

Borítókép: Klara Margitay Photography