Ha leülnek tárgyalni, nem egyszer megkapják férfiaktól, hogy „Na, itt jönnek a lányok!” Még jó, hogy nem asszonyság. Hiába, ez még mindig Magyarország, 2021-ben. Ahol független színházi társulatot vezető nők – ami úgy tűnik, már önmagában is merész elképzelés és még mindig nem csúszik le minden torkon – sokszor lesajnáló megjegyzéseket kapnak. Pedig a KV Társulat két alapító-színésznője egy előítéletektől hemzsegő, tabusító társadalomban van annyira vagány és szociálisan érzékeny, hogy egészen a problémák gyökeréig leásson, ahová már nem sokan merészkednek el. Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina az őszinte, nyílt kommunikációban hisz. Szerintük lehet és kell is másként gondolkodnunk a prostituáltakról, az állami gondozásban nevelkedett gyerekekről, az anyaságról, a női szerepekről. Felemelik a szavukat a nők elleni erőszakkal szemben és kiállnak nehéz sorsú fiatalok mellett. Szellemes, belevaló nők, akik a humort sem félnek alkalmazni előadásaikban. Beszélgettünk többek között ezekről és egy szőke lenövéses műhaj vicces történetéről is. De kiderül az is, kik a magyar Thelma és Louise – hatvanéves kiadásban, és hogyan lesz Krisztából 70 évesen punk.
________________________________________
Előadásaitok középpontjában fajsúlyos témák állnak: állami intézetben nevelkedett gyerekek sorsa, a prostitúció és szexrabszolgaság, az emberkereskedelem elleni küzdelem, nőiség, anyaság, fellépés a nők elleni erőszakkal szemben, a gyermekbántalmazás ellen… és sorolhatnám. Honnan ered ez az elkötelezettség, szociális érzékenység, ez a kvázi közéleti szerepvállalás?
Száger Zsuzsanna: Mindig foglalkoztatott minket a társadalmi érzékenyítés. Mivel nők vagyunk, ösztönösen elindultunk abba az irányba, hogy olyan női témákat dolgoztunk fel, amelyek bennünket foglalkoztatnak. Én valójában menet közben szembesültem azzal, hogy alkotóként és emberként is egyre inkább éreztem magamban a változást, hogy egyre öntudatosabb, függetlenebb vagyok és én is kiállok magamért. Rengeteg olyan témát fedeztünk fel, ami mellett fontosnak érezzük, hogy kiálljunk, hogy hangot adjunk neki és érzékenyítsük az embereket.
Urbanovits Krisztina: A művészet eleve egy közéleti állásfoglalás. Önáltatás és hazugság azt képzelni, hogy a művészet az életet megszépítő, adott esetben a múltba révedést jelentő dolog lenne. 2021-ben Magyarországon, aki nem így áll neki bármilyen előadásnak, legyen az akár egy Shakespeare-darab, az leragadt minimum egy évtizeddel, de az is lehet, hogy egy évszázaddal ezelőtt. Nagyon hiányolom is ezt sok színház repertoárjából: jóval több kortárs szövegre és kortárs problémák beemelésére lenne szükség. Amivel mostanában különösen sokat foglalkozunk: a gyermekvédelem, az állami gondoskodás, a gyermekotthonos lét, a fiatalkori prostitúció – hatalmas topik. Ha az utóbbi tíz évben nagyon keresném, hogy melyik színház foglalkozott bármelyik témával ezek közül, nemigen találnék ilyet.
Miért nem? És ti miért foglalkoztok mégis velük?
U.K.: Ez szerintem azon múlik, melyik színház eléggé progresszív. Ezek nem a mi társulatunknak a kérdései, hanem általában a magyar színházaknak kellene, hogy a kérdései legyenek. Ha megnézed a bécsi Burgtheater vagy a berlini Schaubühne repertoárját, csak meresztgeted a szemed, hogy mennyire haladó gondolkodásúak: mintha ők lennének az, ami Magyarországon a Trafó.
Sz.Zs.: Nekem az az érzésem, hogy nálunk inkább a független színházi csapatok dolgoznak fel aktuális társadalmi kérdéseket, ahol a jelenidejűség megkerülhetetlen. Engem például nagyon foglalkoztat a nőiség, az anyaság, a függetlenség, az alkotás, és ezek végigkísérték a személyes fejlődésemet. És ez egy ponton kinyílik az univerzális felé: beszélgetek másokkal, és kiderül, hogy ez őket is foglalkoztatja, és erről érdemes lenne beszélni, hogy ne legyen tabutéma.
Lehet, hogy azt hiszem, én egyedül kínlódom vele, aztán kiderül, lám, te is, te is, meg te is ugyanazzal küzdesz. Ilyenkor mindig azt érezzük Krisztával: basszus, igen, beszéljünk róla, mert rohadtul nem esik erről szó!
Nem itt van a kutya elásva? Hogy ez tabu, nehéz téma és egy olyan színház repertoárjába nem fér bele, amelyik szórakoztató színházat csinál, ahol a néző a megváltott jegy áráért cserébe szórakozni akar, jól akarja érezni magát.
U.K.: De, biztosan ez is közrejátszik. Ahogy hallgatom Zsuzsát, milyen csodálatosan, szenvedélyesen beszél, nem is értem, hogyan lehet nem így színházat csinálni. A lázba hozó témák igenis kellenek, és szerintem a nézőnek is az a vágya, hogy mi valami olyan dologról beszéljünk, ami őt ennyire lázba hozza, és utána még napokig dolgozik benne a kérdés. Mondok egy példát. A Kiállok magamért!-projektben az egyik interjúalanyunk, akinek azóta pozitív irányba fordult az élete, annak idején látta a Kiállok érted című előadásunkat, tehát van egy egészen konkrét kapocs a mostani élethelyzete és az akkori sorsa között. Azzal persze nem áltatjuk magunkat, hogy a mi hatásunkra változtatta meg az életét, de biztosan hozzájárultunk.
Sz.ZS.: Igen. És nem ő az egyetlen.
| Kiállok érted |
A Kiállok érted című előadás a fiatalkori prostitúció és a szexuális emberkereskedelem ellen emeli fel a szavát, és ezt a hozzá kapcsolódó programmal 79-szer játszotta el a KV Társulat a Láthatáron Csoporttal, elsősorban nevelőotthonos fiatalok előtt, a Névtelen Utakon Alapítvánnyal együttműködésben. Ez egy színházi előadás és komplex színházpedagógiai, társadalomérzékenyítő program. Mindkét társulat elkötelezett a nőket érintő társadalmi tabutémák feldolgozásában, láttatásában és a társadalmi érzékenyítésben. Ezzel az előadással a Highlights of Hungary nevezettjei közé jelölték őket, melynek célja, hogy „a kiválóság, a hazaszeretet és a cselekvő lokálpatriotizmus értékei mentén évente elismerjük és széles körben megismertessük a legkiválóbb magyar kreatív teljesítményeket, valamint közösséget szervezzünk azok alkotói és alakítói köré.” |
U.K.: Nagyon sok mindenkinek belenyúltunk az életébe, ami aztán jó irányba fordult. De ugyanilyen fontos és tabutémát dolgoz fel a Médea című darabunk a Trafóban (egy nőről, aki az imádott férfiért a gyerekét is kész feláldozni) – pedig ez, ugye, klasszikus, csak mi kortárs módon nyúltunk hozzá.
Sz.Zs.: Négy nő játssza, egy terápiás helyzetbe ágyazva.
U.K.: Visszajelzésekből tudjuk, hogy ez is feldúlja az embereket, napokig foglalkoztatja őket. Ennél alább nem kéne adni. De hozzáteszem: egy repertoár lehet nagyon gazdag, és nem kell, hogy csak ennyire megterhelő előadásokból álljon, főleg egy kőszínház esetében, ahol belefér egy kis fellélegzés is. Az viszont nekem furcsa, ha csak fellélegzés van. De ez nem a mi asztalunk. Az egyik „civil” barátnőm, aki KV Társulat-, Katona- és Örkény-rajongó, mindig azt mondja: ő nyomasztásért megy színházba, ha szórakozni akar, akkor bekapcsol otthon valami vígjátékot.
Ha ő kifizeti a pénzt a jegyért, felöltözik és elmegy a színházba, nyomasztást akar kapni érte cserébe. Azért jár színházba, hogy őt rengessék meg, dúlják föl, szedjék szét, hogy ne tudjon aludni.
Sz.Zs.: Azt azért hozzá kell tenni, hogy a tabutémákkal foglalkozó előadásoknál sem csak nyomasztás van. Számunkra az is fontos, hogy a humor is megjelenjen benne. Fontos humorral ránézni az adott dologra, hogy legyen egy távolságtartás.
Ha már egy kis fellélegzés: a Kiállok magamért! mint a Kiállok érted egyfajta folytatása már nem a prevencióra épül, hanem kézzel fogható pozitív példákat, inspiráló történeteket mutat fel a nehéz sorsú fiataloknak.
Sz.Zs.: Az előadás Háda Fruzsina színész ötlete volt. Öt éve járjuk a Kiállok érteddel a gyerekotthonokat, folyamatosan látjuk ezeket a sorsokat. És mi nem csak játsszunk, hanem előadás után foglalkozást is tartunk nekik. Annyira szeretetre méltóak, csodálatosak, hogy szinte mindegyik sorsot magához ölelné az ember. A hazafelé vezető úton mindig kibeszéltük a történeteket: együttéreztünk velük, segíteni akartunk nekik, és ebből jött az elképzelés, hogy valami pozitívat mutassunk, hiszen annyira nehéz nekik kitörni egy ilyen háttérből. És egyébként, nekünk is milyen nehéz sokszor küzdeni a sikerért, a boldogságért. Ők pedig eleve mekkora hátrányból indulnak. Ezért szeretnénk pozitív életutakat, sikeres példákat mutatni.
Elkezdtünk embereket felkutatni, beszéltünk nevelőkkel, hogy kiket javasolnak megszólaltatni a sikeres utat bejárt felnőttek között. Az általunk készített tíz interjú alapján öt sorsot bemutatva készítjük a felolvasószínházi verziót. Kriszti pedig dramaturgként debütál.
U.K.: Inkább szerkesztői munkának mondanám, valójában a szövegszerkesztője vagyok az anyagnak. Ezt az előadást is visszük majd gyermekotthonokba, de hagyományos színházi keretek között is tervezzük játszani.
Sz.Zs.: Amikor elkezdtük csinálni a Kiállok értedet a gyermekotthonokban, akkor döbbentünk rá, hogy mennyi tudatlanság és előítélet volt bennünk a témával kapcsolatban, és sokkolt minket, amiket hallottunk. Ezek után sokkal bölcsebben álltunk hozzá, és rájöttünk, hogy muszáj játszani színházban is, felnőtteknek is, hogy érzékenyebbek legyenek rá, hogy jobban megértsék. Gimnáziumokba is elvittük érzékenyítés céljából, sőt, azt is tervezzük, hogy a rendőröknek is játsszuk majd.
Többször említettétek már a tabut, tabutémát. Szerintetek mi igazán tabu ma Magyarországon?
U.K.: Mi nem tabu ma Magyarországon? Ha a mi projektjeink mentén haladok, maga a prostitúció is tabu: szembenézni azzal, amit mi gondolunk róla. Mi úgy közelítjük meg, hogy a prostituált az áldozat. Nem úgy gondolunk erre, ahogy valószínűleg a legtöbben: „na, persze, könnyebb volt leszopni nyolcvan férfit, mint vécét pucolni.” Ez a tudatlan, információhiányos megközelítés, ami nagyon sokak megközelítése, nem a miénk – ez már eleve egy tabu. Tabu az állami gondoskodás és az arról való őszinte beszéd: nyíltan, kritikusan, de a pozitívumokat is meglátva és hangsúlyozva beszélni erről a rendszerről, politikától függetlenül. Arról, hogy micsoda nehéz munkát végeznek a nevelők és milyen körülmények között. A Lenni vagy nem pedig a gyerekvállalás témájáról szól és szinte az összes szereplő valamiféle tabut hordoz. Ilyen Zsuzsa karaktere, aki nem tud kötődni a gyerekéhez, de tabu a leszbikus pár, akik gyereket szeretnének, és tabu a gyereket nem akaró fiatal nő, de valójában végigsorolhatnám az összes karaktert. A rá épülő beszélgetéssorozatban is tabutémákkal foglalkoztunk: gyermektelenség, örökbefogadás.
Ha végigmegyek a KV Társulat előadásain, szinte csak tabutémákkal találkozunk – és ez nem a mi érdemünk, hanem a mai társadalom képmutatása. Nagyon kevés dolog van, amiről egészségesen, őszintén lehet beszélni. Talán a maszkviselés ilyen, bár az is megosztja az embereket.
Nektek személyesen mit jelent, hogy „kiállok magamért”?
Sz.Zs.: Amikor elkezdünk foglalkozni egy tabutémával, akkor is, ha az nem feltétlenül az én személyes problémám (például a fiatal lányok és fiúk prostituálódása), azt élem meg, hogy amikor értük szólalok meg, akkor magamért is megszólalok. Magamért is felszólalok azáltal, hogy nekik hangot adok. Ha nem lennék alkotó, emberként csak üvölteni tudnék tehetetlenségemben. A színház csodája, hogy összeáll egy csapat, színészek, rendező, szövegíró, és improvizálnak, kutatómunkát végeznek, majd megszületik az előadás.
De ilyen a gyermektelenséget övező előítélet is – az másként háborít fel. Én anya is vagyok és független nő is. A bennem lévő független nő mondja azt, hogy: „Ho, ho, hadd döntse már el ő, hogy mit akar az életével!” Ehhez joga van! Nehezen tudom elválasztani azt, ami bennem, a lényemben gomolyog és a színházi alkotót. És nem is akarom. Szerintem ezért is tudunk hitelesek lenni, személyesen, a gondolatainkkal is részt venni az alkotásban.
U.K.: Számomra az, hogy kiállok magamért, az önazonosságot jelenti. Mióta Zsuzsával visszük a társulatot, én is azt veszem észre magamon, hogy egyre erősödik bennem az a vágy, hogy kiálljunk számunka fontos ügyek mellett. Én már kislányként is elég nagy pofájú, érdekképviselős gyerek voltam, az a rajtitkártípus. Később ez picit lecsöndesedett bennem.
Amióta független színházzal foglalkozunk, ez újra felerősödött bennem. Viszont ez nem egy önző, kíméletlen érdekérvényesítés, tehát nem arról van szó, hogy mindenkin keresztülgázolok, hogy elérjem, amit akarok. Nekem az is egy „kiállok magamért”, ha az SZFE-ügyben, amiben tudok, segítek: odaállok, megnyilatkozok, holott az nem az én személyes ügyem, de annyira érzékenyen érint, ami ott történik, hogy muszáj érte felemelnem a szavam. És több más olyan ügyet is tudnék említeni, aminek az én személyes életemben nincs szerepe, de kiállok érte, mert ezáltal önmagamért is kiállok.
Sz.Zs.: Akkor ugyanazt gondoljuk.
U.K.: A másik, és ez a dolog személyes része:
ahogy egyre öregszem, úgy leszek egyre vakmerőbb. Ez másnál fordítva szokott lenni: a lázadó fiatalság lecsengése után lesznek belőlük ezek a megalkuvó, lojális, besimuló, kihízott, megköpcösödött, bezsírosodott agyú, elgyávult negyvenes-ötvenes emberek – pont ezt látjuk az SZFE-ügyben. Annyira örülök, hogy nálam ez fordítva van: hetvenévesen egy punk lesz belőlem! Az is lehet, hogy robbantani fogok és beállok egy földalatti mozgalomba.
A művészetnek arról kell beszélnie, ami feszít téged. És az is fontos, hogy egy problémát milyen esztétikával közelítesz meg. A Terike és Irén például felvállaltan egy vígjáték, egy szórakoztató előadás, egy irgalmatlanul nagy taburól: a női öregedésről. Teszi ezt szellemesen, egy Magyarországon megtörtént eset alapján. A hír, amit a rendező, Markó Róbert hozott, és amiből a darabot írtuk, egy rendőrségi hír volt. Két, hatvan év fölötti nő NAV-ellenőrnek adta ki magát, és az ellenőrzésen feltárt hiányosságok eltussolásáért cserébe ellenszolgáltatást kértek. Ezzel a sztorival gyakorlatilag végighaknizták a Balatont: kajáltak éttermekben, és cserébe elengedték a büntetést. Végül egy fodrászszalonban buktak le: egy nagy összegű bírságot akartak kiszabni, és azt mondták, elengedik, ha hajhosszabbítást, póthajat kapnak.
Ami a történetből bennünket megihletett, az a csodálatos, ősi, női ambíció, hogy a nők szépülni vágynak, még idősen is és képesek bűncselekményt elkövetni csak azért, hogy póthajuk legyen, hatvanakárhány évesen.
Sz.Zs.: Megfogott bennünket ennek a két idősebb, magányos nőnek a barátsága és az, ahogyan összekovácsolódnak a kalandjaik során.
U.K.: Egy Thelma és Louise-t akartunk csinálni idősebb kiadásban.
Sz.Zs.: Ehhez kapcsolódik egy vicces történet. Az előadáshoz kellett egy olyan lenövéses szőke paróka nekem, ami nem túl hosszú, hiszen a vágyott hajhosszabbítást így akartuk ábrázolni. De csak olyat tudtam venni, ami hosszú volt, úgyhogy elmentem egy Váci utcai fodrászatba, hogy levágassam. És hogy ne nézzenek hülyének, elmondtam, hogy színházi előadáshoz kell. És miközben ezt magyaráztam a fodrásznőnek, láttam, ahogy egyre jobban elvörösödik, mire kiderült, hogy az eset náluk történt. És mivel ők látták ezeket a néniket, le tudták írni, hogy milyenek voltak és miként történt pontosan az eset.
Bemutatkozásotokban azt írjátok: „A KV Társulat 2007 óta folyamatosan működő független társulat, amelyet női alkotók alapítottak és vezetnek, és tudatosan nőket érintő témákat dolgoznak fel.” Nőkként beszéltek tabutémákról. Szerintetek van különbség női és férfi szemszög között?
Sz.Zs.: Persze, hogy van!
U.K.: Én ebben konzervatív vagyok. Nem veszhet el annak a szépsége, hogy jófajta értelemben különbség van a két nem között. Én ezt nem engedném el. Ez nem előítéletesség, hanem egy jó dolog. És nem azt jelenti, hogy a női szemszög szebb, érzékenyebb, jobb, mint a férfi. De a fordítottját sem! Együtt iszonyú jó a kettő és annyira szép, amikor ez megütközik. A Médea esetében ilyen, amikor a rendezővel, Czukor Balázzsal vitatkozunk, vagy a Lenni vagy nem közben Widder Kristóffal. Ördög Tamással is néha ádáz vitáink vannak, leesik az állam, hogy bizonyos dolgokat mennyire másként lát. De annyira jók ezek a viták és annyira jó, ahogyan ez aztán leszüremlik az előadásban.
Sz.Zs.:
Mindenképpen ennek a két szemszögnek az interakciója vezet valahová. Ha az egyik megközelítés rányomja magát a másikra, abból semmi jó nem sül ki.
Ezek folyton hatnak egymásra, ezáltal van fejlődés, változás és létrejöhet a megértés, a nyitottság; ha nem ez történik, akkor törés van. De ez mikroszinten is igaz: kezdve a párkapcsolatoktól egészen a nagy társadalmi kérdésekig, a politikai szféráig.
| Miért KV a KV Társulat? A név története |
| Száger Zsuzsa: A K és a V betű egyszerre jelent elsősorban külön véleményt, elhatárolódva az általános véleménytől, lásd a tabutémákat, amelyekkel foglalkozunk. De külön vélemény van közöttünk is sokszor, amikor szenvedélyesen lemeccselünk, megvitatunk egy nézetkülönbséget. De aztán mindig lesz belőle egy közös vélemény, ami mentén tudunk előre menni. Sokszor van, hogy gondolok valamit, már éppen hívnám a Krisztit, amikor megcsörren a telefon, Kriszti az, és elmondja azt, ami miatt akartam beszélni vele. Ez nekem mindig egy reveláció. Ez csodálatos. Olyankor mindig nagyon boldog vagyok, mert azt érzem, úristen, ugyanazt gondoltuk!
Urbanovits Krisztina: Az elején azért ezt még nem tudtuk egymásról, de egy pályázathoz gyorsan ki kellett találni egy nevet, így született meg a Külön vélemény. Közben aztán megszerettük, és most már a rövidített névvel azonosítanak bennünket. |
„Társulatként azért mi nagyon érezzük – és ez is lehet oka annak, hogy nem vagyunk egy hájpolt csapat – hogy még mindig nem képesek megemészteni azt, hogy két nő vezet egy társulatot. Ráadásul még nem is két nagy nevű rendezőnő, nagy színházcsináló vezeti, hanem gyakorlatilag két színésznő – ezt képtelenek még mindig megemészteni! Folyamatosan úgy emlegetnek: “Jönnek a lányok!” Ezt 2017 novemberében nyilatkozta Kriszta. Ez ma is így van?
U.K.: Igen, ez még mindig így van! Pedig egyre több a női vezető a színházi világban is, tehát nem ott tartunk, mint ötven vagy akár húsz éve, de az elfogadás nehezen megy. „Itt vannak a lányok” – ezt még mindig halljuk.
Kik mondják?
U.K.: Zömében férfiak.
Sz.Zs.: És inkább színészek vagy vezető pozícióban lévő férfiak, akikkel tárgyalunk. A másik, amivel találkozunk, hogy azt mondják: „Na, itt vannak a producer asszonyok”. Azért van, hogy ezzel inkább csak viccelődni próbálnak, akik tudják, hogy ezt nem szeretjük.
U.K.: Tudod, olyan ez, mint az asszonyság kategória.
Jesszus! Orbán után szabadon…
U.K.: Miért lenne ez másként a színházi világban, mint ahogy a közéletben? Ez az, amit te is megfogalmaztál: a politikai, közéleti, társadalmi viszonyok lecsapódnak a kisebb egységekben, a családban, a munkahelyen, és ugyanígy a színházban is.
Bevallom, azért bíztam benne, hogy 2017 óta csak történt változás…
Sz.Zs.: Történt. De a macsó egó örök.
U.K.: A színházi világ még múltszázadi sablonokban gondolkodik, és sok helyen még mindig tartja magát az a fajta gondolkodás, hogy egy társulatot csak egy rendező vezethet. És nem lehet annak örülni, hogy de érdekes egy formáció ez! Németországban, Franciaországba, angolszász nyelvterületen sok-sok ilyen társulat van, mint a miénk, és ez ott nem jelentene újdonságot. De ha újdonság is lenne, inkább a pozitívumot látnák benne, hogy micsoda vagány dolog ez.
A mi szakmánkban nem tudnak azzal mit kezdeni, hogy mi nem rendezők vagyunk, ezért kicsit komolytalannak tartanak minket: „Jah, a lányok”, „Jah, a két színésznő….” Sokat dobna rajtunk, ha lenne egy állandó társulatunk, az talán helyre tenné azt, hogy mi tényleg egy csapatot vezetünk, de ennek anyagi akadálya van.
Sz.Zs.: És olyan jó lenne egy állandó, saját játszóhely is!
Ha férfiak lennétek, vajon ezeket könnyebben elérnétek?
Sz.Zs.: Nem tudom megmondani, mert nem gondolkodom ezen. Én szeretem azt, hogy nő vagyok és nőként gondolkodom. Nem is tudom elképzelni, milyen lenne férfiként.
U.K.: Nagyon jót kérdezel. Azon gondolkodom, tudok-e olyat, aki társulatvezető férfi színész és nem rendez. Nekem egy ilyen sem jut most így hirtelen eszembe. De lehetséges, hogy ha két férfi színész összeállna és létrehozna egy társulatot, őket sem tudnák hirtelen hova tenni. De ez nem genderkérdés, hanem inkább annak a rendezői színháznak a kérdése, hogy lehet-e egy színész társulatvezető.
Sz.Zs.: Igen, mert szerintem tartja magát az a felfogás, hogy a színész nem vezet.
U.K.: Pedig nálunk is lezajlott egy hatalmas változás: a színész ma már alkotó, gondolkodó lény, a nagy társulatokban ez mindenhol így van. A markáns, nagy színészegyéniségek mind alkotók. Ez persze nem jelenti azt, hogy el kell kezdeniük rendezni, de sokan rendeznek is, mert alkotóként annyi minden feszíti őket, hogy azt már nem tudják csak a színészeten keresztül kifejezni. Ez egy erősebb pozíció, ami nagyobb felelősséggel jár, de nagyobb szabadsággal is. Viszont ehhez kell egy olyan közeg, egy olyan társulat, ahol ez elfogadott. Egy kőszínházban ez szinte lehetetlen, és nem azért, mert azok gonoszak lennének, hanem mert olyan a struktúra, ami ezt nem teszi lehetővé. Ha mindenki alkotó lenne, akkor minden darabot félévig kéne próbálni.
Egy másik interjúban Zsuzsa így fogalmazott: „Nagy adomány, hogy Krisztával ennyire egy hullámhosszon tudunk gondolkodni, ez ad erőt ahhoz, hogy megteremtsük a munkánk anyagi feltételeit is.” Anélkül, hogy a zsebetekben turkálnék: meg lehet ma élni egy független színházi társulat tagjaként?
Sz.Zs.: Az, hogy Krisztivel együtt tudunk gondolkodni művészileg, az erőt ad ahhoz, hogy együtt mint a nők a konyhapénzt, beosszuk az anyagi erőforrásainkat és pályázzunk. A független társulatvezetés egy csomó borzasztóan fárasztó, éjszakázással együtt járó feladatot, megbeszélést, pályázatírást, költségvetés-tervezést is jelent, aminek nincs köze sem az alkotáshoz, sem a színészethez.
Ahhoz van köze, hogy az álmunkat megvalósíthassuk, hogy valamiért ki tudjunk állni, ami fontos nekünk. Meg kell teremtünk az anyagi alapot, hogy fel tudjuk a kérni az alkotókat, a színészeket, hogy megszülethessen az előadás.
U.K.: Az egy csodálatos dolog, hogy ebből tudunk élni. Vannak országok, ahol civil állást is kell vállalnia egy színésznek ahhoz, hogy meg tudjon élni. Ezért az anyagiak miatt én soha nem panaszkodom. De az is igaz, hogy a KV Társulat nagy szintet tudna lépni, ha nem ennyi pénzből kellene gazdálkodnunk.
Sz.Zs.: New Yorkban sokszor történik az a szabadúszókkal, hogy amikor éppen nincs színházi munkájuk, kénytelenek például pincérkedni. Ilyen értelemben tényleg fantasztikus, hogy mi tizennégy éve úgy létezünk a független szférában, hogy nem kellett más típusú munkát csinálnunk, hanem csak a színészetből élünk meg.
***
Ezután Zsuzsát és Krisztát játszani hívtam, és mindjárt két játákot is kieszeltem nekik.
JÁTÉK I. Kétszer 3 szóban
Ha három szóval kellene jellemeznetek saját magatokat, melyek lennének azok?
Sz.Zs.:
Tűz, víz, föld. Ezek a jellemző jegyeim, ezek gomolyognak bennem.
U.K.: Zöld, bátor, hűség.
És ha a másikat?
U.K.: Nekem Zsuzsa erő, szenvedély és barna.
Sz.Zs.: Kriszta pedig vakmerő, kitartó, játékos.
JÁTÉK II. Mi jut eszedbe?
| Mi jut eszedbe, ha azt mondom? ⇓ | Száger Zsuzsanna: | Urbanovits Krisztina: |
| SZFE | Világfádalom, ugyanakkor egy forradalom magja. | Feldúl. |
| Covid | Félelmetes, ugyanakkor a személyes életembe olyan boldogságot hozott, ami korábban idő hiányában és a sok rohanás miatt nem adatott meg. | A legszarabb dolog az életemben. És a legfeleslegesebb. Hozzáteszem, hogy ez az én személyes megélésem. Én nem hiszek abban, hogy a világjárvány sok mindenre megtanítana minket. Én nem látom azt a sokat, amit tanultunk volna belőle. |
| Színpad | Jaj, imádom! Várom. Levegő! Együtt lenni, játszani. Öröm. Boldogság. | A színházakra jellemző poros levegő is eszembe jut róla. |
| Szabadság | Alapvető, mint a levegő. | Az élet. Anélkül nincs élet. |
| Szerelem | Erről nem lehet mit mondani, abban létezni kell. (mosolyog) | Nekem az kudarc. Ez a legsötétebb részem. |
| Sün | Engem izgat, mert aranyos, de szúr is, össze is tud gömbölyödni, gurulni is tud. Játékos. A játék és az improvizáció jut róla eszembe. | Nem szeretem, mert büdös, és a böfögés jut róla eszembe. (… és Zsuzsa válasza után:) Oh, bocsánat, én sün helyett sört hallottam. (nevetés) A sünt sem szeretem, mert a kutyámat idegesíti |
| Emancipáció | Ez egy folyamat. | Harc. De nekem is a folyamat jut róla eszembe. |
| Férfi | Minden. (mosolyog) | Bonyodalom. |
| Nő | Bonyolultság. | Kisugárzás. |
| Csoki | Kriszta brownie-ja. Isteni brownie-t csinál. | Hízás, kövérség. Imádom. Bűn, mert enném, de nem szabad. |
| Kaposvár | Én New Yorkból csöppentem Kaposvárra, és nekem ez túl nagy váltás volt. | Szakmai gyerekkor. És fájdalom amiatt, ahol most tart az a színház. Véget ért egy nagy korszak, amikor mi eljöttünk. Ezért is jöttünk el. Az egészet Rátóti Zoltán süllyesztette le. |
| Füst | Cigaretta, éjszakai élet, beszélgetések, alkotások, nagy viták. | Sírás. Nagy kedvencem a Smoke Gets In Your Eyes, ami felcsendül a Csodálatos Júlia című film végén, amikor a nő azt mondja, nem sírok, csak füst ment a szemembe. Nekem abban a filmben a színészetről benne van minden. |
| Kutya | Bohóc. A mi kutyánk egy bohóc. | A legjobb részem. |
***
Ne maradj le! Amiért most különösen érdemes követni a KV Társulatot:
- A Kiállok magamért! online felolvasószínházi bemutatójára február 26-án kerül sor.
- A Terike és Irén című előadás szintén februárban kerül online bemutatásra.
- A Kedves én című darabból Szenteczki Zita rendezésében hangjáték készül, ami a Klubrádióban kerül majd bemutatásra (reméljük, mihamarabb rendeződik a rádió sorsa és visszatérnek a frekvenciára, nagyon drukkolunk nekik – a szerk.).