Tegnap volt a Schengeni Egyezmény hatályba lépésének 25. évfordulója. Schengen lezárt határokkal ünnepelte születésnapját. Tombol a járvány. Ma pedig színházi világnap van. A színészeket úgy ünnepeljük, hogy nem megyünk színházba. Tombol a járvány. Rengeteg felvétel került fel a közösségi média oldalaira egykori vagy éppen műsoron lévő előadásokról, így akinek színházelvonási tünetei vannak, enyhítheti ezek megnézésével. Nekem ez nem megy. Én a szemem előtt, az itt és mostban megszülető varázsban hiszek. Ezért inkább felidéztem magamban néhány olyan előadás élményét az utóbbi évekből, amelyek nagy hatással voltak rám.
Három pontba szedtem őket. Sok előadás így is kiesik a rostán. Van olyan, amiről korábban, más portálon már írtam, és most is szívesen megnézném újra (A Krakken művelet).
Ugyanígy ujjongva számoltam be Frenák Pál Fiúk című előadásáról, ami a szívem csücske azóta is, hogy két éve láttam a Trafóban. De a szívem szerencsére elég nagy, úgyhogy férnek még bele. Például ők:
Egy nagy szerelem
Ki az, aki darabot mer írni egy politikailag aktív polgármester magánéletéről, amit maga az illető sem szívesen rak ki a vitrinbe? Egy polgármesterről, akit a felesége egy olimpiai bajnokkal csal meg, aki történetesen nő? Ugyanaz, aki darabot ír az alkoholizmusról és gyermekkori abúzusokról, amelyben szart esznek a színpadon. Aki a családon belüli erőszak mellett a színházon belüli szexuális és egyéb visszaélésekről is rendre telt házas előadásokat csinál.
Pintér Béla. Nagy szerelem, ami későn toppant be az életembe. Pintér Béla egészen másfél évvel ezelőttig misztikus figuraként lebegett a lelki szemeim előtt. Tudtam, hogy ő valami különleges alak, tudtam, hogy nehéz, de elképesztő előadásokat csinál, tudtam, hogy őt meg akarom nézni. Valahogy mégis iszonyú sok idő telt el, míg végre nagy nehezen megszereztem az első jegyet egy Pintér Béla-darabra. Ez volt a Szívszakadtig, ami nem tartozik a legjobban sikerült előadások közé, engem mégis rögtön beszippantott. Az azóta eltelt másfél évben próbálok 20 évet behozni. Lehetetlen vállalkozás, de így sem állok rosszul: tizenkettőt már láttam.
És két további előadásra van jegyem áprilisra. Azaz, csak volt. Hiába, tombol a járvány.
Akkor fogtam fel igazán, mekkora a baj, amikor a színházak is bejelentették, bezárnak. A szabadságvesztés első, legdurvább kísérőbüntetése volt ez számomra. Talán ezt a legnehezebb elfogadni még ma is. Na, de akkor vissza a múltidézéshez.
Nem tudok egyetlen Pintér Béla-darabot kiemelni, olyan elképesztően gazdag az életmű azon része is, amelyhez már szerencsém volt. A TOP 5-ben nálam a Titkaink, a Szutyok, A sütemények királynője, a Jubileumi beszélgetések és az Ascher Tamás Háromszéken szerepelnek.
Rituálévá vált, hogy Pintér Bélára egyedül megyek (na jó, akadt azért kivétel), teljesen kizárom a külvilágot, csak én vagyok és az előadás. Igen, az a csoda, ami szinte minden alkalommal létrejön.
S ha létrejön, elementáris erővel robban ki a Szkéné színpadán – az Újpesti Rendezvénytér két emelettel a krumplik és hagymák fölött erre kevéssé alkalmas, de itt is születtek már maradandó élmények.
Ezek intim, már-már orgazmikus pillanatok intellektuális értelemben. Csoda ez akkor is, ha húsba vágóan fáj, ha gyomorszorítóan kacagtat, ha olyan dolgokról beszél, amelyekkel nem szeretünk szembenézni.
Meggyőződésem, hogy ha mindenki nézne Pintér Bélát, jobb hely lenne a világ.
A leghitelesebb csók evör
II. Edward, Átrium, Alföldi Róbert rendezése. Christopher Marlowe királydrámája annyiban mindenképpen különleges, hogy főhőse nem az elvárt módon szeret. Legalábbis ha ragaszkodunk a heteró-normatív kontextushoz. (Bocs, ez szándékos.)
Teljesen felkavart és magával ragadott Alföldi rendezése, teret engedve a színészeknek emlékezetes alakításokra (kiemelendő Makranczi Zalán játéka). Az egésznek a hangulatát most is könnyen felidézem magamban, noha már jó pár éve láttam. Van két emlékezetes momentum, ami elsők között jut eszembe a II. Edwardról.
Én még ennyire hiteles színpadi csókot életemben nem láttam. A dolog pikantériája, hogy a szenvedélyes csók két férfi között csattan el. Úgy emlékszem, olyan mély szeretet és ragaszkodás volt abban a csókban, hogy fülig szaladt a szám. Persze nem mindenkinek. Miközben lenyűgözve bámultam a szerelmes király (a mindig csodás Fekete Ernő) és kegyence, Piers Gaveston (Patkós Márton) csókját, figyeltem a budai körúti színház közönségének reakcióját. Először is feszült csönd keletkezett a nézőtéren, az a kínos, feszengős fajta.
A jelenet minden bizonnyal sokkolt néhányakat. Pedig csupán a szerelem megnyilvánulása volt. És a szerelem az szerelem, lényegtelen, kik között szövődik.
A második felvonás előtt a szünetből visszatérve üres széksorok fogadtak, aminek alacsony (és színházban még sokkal alacsonyabb) lévén, kicsit meg is örültem. A mellettem ülő meleg pár állítása szerint az idős hölgyek nem bírták a gyűrődést.
Szabad vagyok
Nehéz pontosan meghatározni, milyen rendezvényen is vettem részt, amikor elmentem Cserepes Gyula Selfy című előadására a MU Színházba egy hideg téli estén, két évvel ezelőtt. Az ismertető szerint „interaktív, részvételi-színházi, kortárstánc előadás”. Hát igen, a legfontosabb jelző talán az interaktív.
Noha ódzkodom attól, hogy ha színházba megyek, engem is megszólaltassanak, „bevonjanak” a történésekbe, azon az estén ez magától megtörtént és még élveztem is a helyzetet. Az énkeresést, öndefiniálást középpontjába állító darab a gátlások feloldásával, finoman, mindenféle kényszertől mentesen táncba vitte a nézőket. Táncba, de milyen értelemben? Önfeledt ugrálás, rohangálás, csápolás, pogózás volt ez a MU Színház piciny, intim terében zsigereket borzoló zenére.
Amit magammal hoztam, egy gondolat és lila kitűző ezzel a felirattal: I am free.
Most, hogy újraolvasom a színlapot, különös hangsúlyt kap ez a mondat: „Mennyi értelme van a szuverén nemzet mellett kardoskodni, mikor a legnagyobb problémák, melyekkel szembe kell néznünk, globálisak?”
Borítókép: Jelenet Pintér Béla Tündöklő középszer című előadásából / Fotó: Puskel Zsolt / PORT.hu