Nem vagyok alkoholista, csak szeretem a pezsgőt. Mindig ezt mondta. Aztán rágyújtott és újratöltötte a poharát. Úgy tartotta a cigarettát és a pezsgőspoharat, mint a film noir-okban a végzet asszonyai. Ő is az volt, végül is. Hosszú fekete haját feszes kontyba tűzte, pár tincs lazán omlott le karcsú, hosszú nyakán. Tökéletesre manikűrözött körmeit mindig ugyanazzal a bíborvörös lakkal festette ki, és ahogy a szájához emelte a poharat, az ezüst karkötők csilingeltek vékony csuklóján.
Olyan akartam lenni, mint ő. Csodálva figyeltem mindennapi rituáléjét a pezsgővel. Anyám féltett tőle, de én szerettem Klára néninél lenni. Nem vagyok alkoholista, még ma is hallom rekedtes, mély hangját. Én elegánsnak láttam, nem alkoholistának. Szegény Klára, elveszett lélek, ezt hallgattam a szüleimtől. Anyám nagynénje volt, magányosan élt mindig is, ezt mondták, soha nem volt senkije.
Amikor Klára néni kinyitotta a pezsgőspalackot, az maga volt a varázslat. Nem pukkant, inkább csak finoman szisszent, én mégis visítottam az izgalomtól. Áhítattal figyeltem felfelé görbülő vörösre rúzsozott ajkát, ahogy kitöltötte a pezsgőt.
Szerettem nézni a fel-felfutó buborékgyöngyöket és a frissen képződő habot az ital tetején, ami aztán olyan gyorsan szertefoszlott, mintha ott se lett volna. Türelmetlenül kértem Klára nénit, hogy töltsön újra, meg újra, meg újra. Ő pedig kacagva engedelmeskedett.
Időnként hátra ment a félszobába és egy lakattal zárható kopottas ládikával tért vissza. Megsárgult, kifakult fényképek voltak benne. Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy Klára néni meséljen. De nem beszélt sokat. Gyakran mutatott képeket egy fiatal férfiről katonaruhában, aki szálegyenesen feszített a felvételeken. Két fejjel magasabb volt Klára néninél és sötét, fénylő szemeivel kihívóan nézett a kamerába. Volt róluk közös kép is: valami étterem kerthelyiségében ültek egy kacskalábú asztalkánál, amelyen két pezsgőspohár és egy vödörben hűtött pezsgősüveg állt. Önfeledtnek tűntek, hol egymást nézték megbűvölten, hol a felvevőbe mosolyogtak. Kíváncsi voltam, ki ez a férfi és hol van most. Nézegettem volna még a fekete-fehér képeket, de Klára néni néninek ilyenkor mindig homályos lett a tekintete.
Sírni nem láttam, de az arcán átsuhanó árnyféleséget észrevettem. Aztán szippantott egy mélyet a cigarettájából és rám kacsintott. Majd visszatette a fotókat a ládikába, és eltűnt a hátsó kis szobában.
Tizenhat voltam, amikor meghalt. Nem tudtam ott lenni a temetésén, mert pár nappal előtte síeléskor eltörtem a lábam, műteni kellett. Nem tudtam elbúcsúzni tőle. Évek óta nem is láttam már, a gimnáziumot egy másik városban végeztem, és csak ritkán jártam haza. Aztán a közgázra mentem, és hosszú évekig egy állami vállalatnál dolgoztam, amit a rendszerváltás után az elsők között privatizáltak. Maradtam és robotoltam tovább, élveztem, hogy jól keresek, és sokat utazom.
Jócskán elmúltam harminc, mire férjhez mentem. Szerettünk volna gyereket, de nem jött össze. Már letettem arról, hogy anya legyek, aztán egyszer csak teherbe estem. Negyvenkétéves voltam, amikor megszületett a lányom. Dolgoztam mellette, de már nem hajtottam magam. Közben elváltunk, ez a férjemmel közös döntés volt. Nem volt nagy felhajtás, a válási procedúra békésen és körülbelül olyan csendben zajlott, mint annak idején az esküvőnk is.
Húsz éves korában a lányom önálló életet kezdett, elköltözött tőlem, én pedig felmondtam a munkahelyemen.
Pezsgőzőt nyitottam a Pozsonyi utcában. Klára Pezsgőbár, ezt a nevet adtam neki. Fekete-mahagóni árnyalatok, kényelmes, süppedős kanapék, puha támlájú székek, enyhe félhomály.
A kivitelező figyelmeztetett, hogy túlságosan régimódi lesz így a hely. Nem törődtem vele. Még egy zongora is áll a terem közepén, szombat esténként régi sanzonokat játszik rajta egy valaha sikeres zongorista. Jól megy az üzlet, szépen megélek a forgalomból. A pulttal szembeni falon Klára néni kinagyított fekete-fehér portréja lóg. Olyan azon a fotón, ahogyan az emlékeimben is él: egyik kezében füstölgő cigaretta, a másikban pezsgőspohár. Az új vendégek mindig megkérdezik: ki ez a nő? Klára nénikém, felelem, aki nem volt alkoholista, csak nagyon szerette a pezsgőt.
Kiemelt kép: Mon cinéma á moi