Az önkéntes karantén első két hetét nehezen éltem meg, sokféle érzés, gondolat keringett bennem. Igazi érzelmi hullámvasút volt. Ösztönösen olyan filmeket vadásztam a Netflixen, amelyek durván hatnak a központi idegrendszerre. A drámák mellé thrillereket és én, aki utoljára gyerekként rajongtam (de akkor is reszketve) az ijesztgetős filmekért, horrorokat kezdtem el letölteni. Azt vettem észre, hogy ezek furcsamód megnyugtatnak. Kizökkentenek az ijesztő mindennapokból, a nyomasztó híráradatból és az ezek keltette szorongásból. Íme, az én túlélőfilmjeim karanténre.
Az adrenalinfröccs igénye
Amióta új időszámítás van, minden beszélgetés és levelezés így kezdődik: Hogy vagy? És úgy zárul: Vigyázz magadra! Ez persze jó esetben azelőtt is így volt, de most mást jelent. Tőlem is mindig megkérdezik. Pillanatnyilag az a válaszom, hogy a körülményekhez képest meglepően jól vagyok. Fizikailag mindenképpen, köszönhetően a heti többszöri futásnak és pilátesznek, és igyekszem mentálisan is karbantartani magam.
Hogy ezt hogyan érem el? A munkába menekültem. Ez nemrég tudatosodott bennem. Sokszor azon kapom magam, hogy túlpörgök minden munkámban, és hálás vagyok, hogy dolgozhatok.
Meghatározó része az életemnek a munkán és a sporton kívül a mozi (meg úgy általában a kultúra, de hát jelenleg, ugye, nem sok választásunk marad ezen a téren).
És csakúgy, mint gyerekkoromban, amikor a filmklubok (és a könyvek) jelentették a túlélés zálogát, a filmek a jelenlegi helyzetben is fontos szerepet játszanak.
A The Decline-ról már írtam, a többiről pedig most fogok. A bezártság és a bizonytalanság mélypontján arra a másfél-két órára ezekre az erőteljes impulzusbombaként ható filmekre figyeltem, és utána is lekötötték a gondolataimat, mert még egy jó ideig dolgoztak a fejemben. Most hálásan gondolok vissza rájuk. Ezért úgy döntöttem, megosztom veletek, hátha lesz, akit ideig-óráig hozzám hasonlóan kikapcsol.
Girlpower – egy kicsit véresen: The Perfection
Van az a mondás, hogy a fél karomat odaadnám érte. A The Perfection ezt szó szerint veszi, és egy bizarr, hagymázas kínai utazás során elő is kerül a bárd, meg a bőr alatt nyüzsgő bogarak és egyéb durva látomások. Az igazi horrort azonban nem ez jelenti, hanem az emberi lélek, melynek sötét bugyraiba a film lerángatja a nézőt.
Adva van két világklasszis csellista lány, egy bizarr módszerekkel, szektaszerűen működtetett zeneiskola és annak élén egy a sikerért mindenre képes igazgató. A cél a zeneművek Istennek tetsző, tehát tökéletes megszólaltatása. A fiatal, többnyire gyermekkorú növendékek nem hibázhatnak: minden rontott hang szexuális abúzust von maga után.
A két főszereplőt Allison Williams (Tűnj el!) és Logan Browning (Dear White People) alakítja hideglelős tökéletességgel. A tanítványokat kegyetlen módszerekkel adjusztáló mestert Steven Weber kelti életre (Timecode).
Richard Shepard rendező (Dom Hemingway) kliséktől mentes, meglepő fordulatokkal teletűzdelt, sajátos megközelítésmódú filmje fontos kérdésekre keresi a választ. Meddig mész el a maximalizmusban? Mire vagy képes, hogy tökélyre fejleszd a tehetséged? Mi kell ahhoz, hogy szembenézz végre azzal, áldozat vagy? Mi a tökéletesség ára és hajlandó vagy-e megfizetni? Mi fér bele mester és tanítvány viszonyába?
Shepard ugyanazt a sztorit más és más nézőpontból mutatja meg, így más és más értelmet nyernek a képsorok. Ez arra készteti a nézőt, hogy folyton újraértékelje a látottakat és a szereplőkhöz fűződő viszonyát. Semmi nem (feltétlenül) az, aminek elsőre látszik. A The Perfection az első pillanatától az utolsóig leköt, elborzaszt, sokkol, felforgatja a gyomrod. Mégis muszáj továbbnézned. Az utolsó jelenet pedig garantáltan beleég az emlékezetedbe.
Mesél a sötét erdő: Calibre
Lelkiismereti horror két fiatalemberről, akik gyerekkori jóbarátok. Vaughn kedves, szerény, jóravaló srácnak tűnik, aki épp kisbabát vár a menyasszonyától. A pszichopatoid vonásokat mutató Marcus mintha az ellentéte lenne: agresszív, idegesen pulzál, mintha bármelyik pillanatban képes volna robbanni. Úgy döntenek, felmennek az erdőbe, hogy még a gyerek születése előtt mulassanak egy jót kettesben és a legősibb férfimesterséget űzhessék. A terv egy tökéletes hétvége vadászással, italozással, kocsmai flörtöléssel. Egyszóval kanbuli a javából.
Csakhogy amikor Vaughn elsüti a puskát, az éppen elhajoló szarvas helyett egy kisfiút talál el. Majd feltűnik a feldúlt apa, de hogy hogyan folytatódna a sztori, nem tudjuk meg, Marcus ugyanis gondolkodás nélkül lepuffantja. Nesze neked hétvégi idill. És innen indul be igazán a dráma. Hogyan tovább: feladják magukat vagy tüntessék el a nyomokat és meneküljenek? Hogy döntene a jófiú és hogyan a rossz? Kinek az akarata érvényesül? A falu lakói egyre gyanakvóbbá válnak és nagy erőkkel indulnak az eltűntek felkutatására, miközben „hőseink” hibát hibára halmoznak.
Ebben a zárt közösségben még tartja magát a szemet szemért elv. A fiúk elcsépelt szófordulattal élve vadászból űzött vaddá válnak.
Matt Palmer filmje szerint az igazi harc legbelül zajlik aszerint, kinek milyen kaliberű (haha) a morális iránytűje. A Calibre végig feszes tempójú, csodásan fényképezett, izgalmas film. Ebben nagy szerepet játszik Győri Márk operatőr, akiről már írtam a Paraziták a Paradicsomban kapcsán.
A lelkiismereti mérleg két serpenyőjét, azaz a két erkölcsi pólust megtestesítő barátot Jack Lowden és Martin McCann formálja igen meggyőzően. És hogy mennyire billenékeny ez a mérleg, arra tökéletes példa a Calibre – egy szintén gyomrosként bevitt utolsó jelenettel.
Eltűntek, pedig ott sem voltak: Fractured
Emlékeztek még Robin Cook amerikai orvos-íróra? Az én kamaszkoromban ő fogalom volt. Faltuk a regényeit, amelyekben elképesztően izgalmasan ötvözte a krimit az orvostudománnyal. A sztori általában arra futott ki, hogy a főhős észlel valami gyanúsat, majd egyre veszélyesebbé váló nyomozásba kezd, míg végül fény derül különböző összeesküvés-elméletekre, és a sötét titkok mögött orvosok rejtőznek. Legismertebb regénye valószínűleg a Kóma, amelyből film is készült Michael Douglas és Geneviève Bujold főszereplésével.
A Fractured is egy ilyen kórházi kriminek indul. Apa, anya és kislányuk együtt utaznak autóval egy családi látogatásról hazafelé. Útközben egy benzinkútnál megállnak. A kislány kiszáll az autóból, majd egy veszett kutya annyira megijeszti, hogy elveszíti egyensúlyát és egy mély gödörbe zuhan. Az apa utána veti magát, aztán megjelenik a kétségbeesett anya is. Veszekednek, dulakodnak, majd a férfi az autójával beviszi a megsérült gyereket a közeli kórházba, ahol furcsábbnál furcsább dolgok történnek. Egy vizsgálat után a feleségnek és a kislánynak is nyoma veszik. Legalábbis ez a férfi meggyőződése, noha annak, hogy a kórházban jártak volna, nincs semmi nyoma, a betegfelvételi kartonon sem szerepelnek.
A férfi egyre elkeseredettebben hajtogatja az igazát, és annyira agresszívvé válik az orvosokkal és ápolókkal szemben, hogy rendőrt hívnak rá.
Aztán szép lassan kiderül, hogy a valóság tényleg furcsább, mint a fikció. Anélkül, hogy észrevennénk, a külső szemlélő nézőpontjából már rögtön az elején a főszereplő (Sam Worthington) agyába kerültünk, és onnan szemléljük a történéseket. Visszagondolva van egy olyan pont, amit ha kellően kívülállóként és vájtszemű nézőként figyelünk, felismerhetjük, hogy mire megy ki a játék. A kiváltó esemény azonban annyira megrázó, hogy lehetőséget sem ad arra, hogy az objektív szemlélő pozíciójában maradjunk. A cselekmény fordulópontja erősen hat az érzelmeinkre.
De úgy is elég izgalmas lehet a Fractured, ha nem dőlünk be a rendezőnek úgy a tizedik perc környékén. Ugyanis Brad Anderson képes végig lebegtetni a szinte már elviselhetetlen bizonytalanságot: a férfinek higgyünk, aki váltig állítja, hogy hátborzongatóan gonosz dolgok történnek a kórházban (szervkereskedelem) vagy megbomlott az elméje és a sokszor tényleg gyanúsnak tűnő kórházi személyzetnek van igaza?
A cím is erre az izgalmas játékra rezonál: eltörve, megrepedve, meghasadva.
Brad Anderson (A gépész) a sötét színezetű, nyomasztó, baljóslatú hangulatot végig fenntartja. És ha már záró képsorok: tutira a Fractured utolsó jelenetét sem felejtjük el egy darabig.
A halott festő gyilkos bosszúja: Velvet Buzzsaw
A halott művész sátáni festményeinek hatására egy titokzatos erő kreatívan mészárolja le az alkotó végrendelkezését semmibe vevő és műveiből nyerészkedni akaró kortárs művészeti élet szereplőit. Így foglalható össze a Velvet Buzzsaw cselekménye. A négyzet jutott eszembe róla, amelyért oda meg vissza voltam pár éve. Gyorsan hozzáteszem, a Velvet Buzzsaw messze nem olyan intelligens, szellemes és sokrétű, mint Ruben Östlund svéd direktor filmje. És bár a legtöbb kritika nagyon haragudott rá, én rendkívül jól szórakoztam az amerikai verzión.
Megvan benne minden, legalábbis felvillantás szintjén, ami miatt a képzőművészeti szcéna – az alkotókkal, kurátorokkal, múzeumokkal, galériákkal, kritikusokkal, műkereskedőkkel együtt – egyszerre vonzó és ellenszenves. Megjelenik benne a sznobizmus, a kortárs művekkel szembeni értetlenség, az elképesztő anyagi potenciál, a kíméletlen verseny a kiállított művek megszerzéséért, a szerzői jogok laza kezelése, ennek az egész kreatív szegmensnek a furcsa, már-már parodisztikus módon ábrázolt szereplői, de a művek befogadóra gyakorolt hatása is, vagyis mindaz, ami ezt a piacot működtetni képes.
A Velvet Buzzsaw eszköze a horror, ami többnyire kimerül a közepes szintű ijesztgetésben, amit, mondjuk, annyira nem bántam.
Ígéretes volt a Velvet Buzzsaw az alkotók miatt is. A különleges hangvételű, társadalomkritikai élű Éjjeli féreg alkotói újra összeálltak. Dan Gilroy rendező irányításával megint együtt játszhatott Jake Gyllenhaal és Rene Russo. Mindketten a tőlük megszokott magas szintű színészi teljesítményt hozták, és a kémia ezúttal is működött közöttük.
Noha Gilroy filmje a kortárs művészeti szcéna homályosan megfogalmazott kritikájára képes csak, vannak erényei. Ezek egyike a fantasztikus színészgárda: a Gyllenhaal-Russo-pároson kívül remek szórakozás nézni Zawe Ashton, Toni Collette és John Malkovich játékát. Mindeközben pedig a gyönyörűen fényképezett jelenetekért Robert Elswitnek lehetünk hálásak, aki az Éjjeli féregnek is operatőre volt.
A te házad az én váram, szólt a kakukk: The Occupant
Ha elvesztem a családom, nem baj, szerzek másikat, így gondolkodik a The Occupant (Otthonom) főszereplője. Javier, az élete zenitjén túl lévő egykor sikeres szakember korábban reklámfilmeket készített, amelyek a – szerinte – tökéletes családot mutatták be. Neki is az van, de leginkább tökéletes házára büszke.
Legalábbis ezt a képet dédelgeti magában a luxusélet-megszállott Javier. Annyira ragaszkodik ehhez az ideához, hogy nehezen veszi tudomásul, eljárt felette az idő és lejjebb kellene adnia az igényeiből. Amikor pedig hosszú hónapok után sem talál munkát és kénytelen eladni a valóban menő apartmant (egy újabb film, amelyben fontos szerepet kap a lakás), kipattan a fejéből a szikra, hogyan tudná visszacsempészni magát addigi életébe és fenntartani a csillivilli életstílus látszatát.
A megoldás: kifürkészi az otthonát „elfoglaló” családot, ahová szinte szó szerint befészkel, és ahogy az a thrillereknél lenni szokott, mindenkit likvidál, aki az útjába kerül.
David és Àlex Pastor filmje finoman szólva is elrugaszkodik a valóságtól (legalábbis szeretném azt gondolni, ilyen azért nincs), mégis beszippant a történet.
Félelmetes nézni, mennyire következetesen viszi véghez Javier (Javier Gutiérrez remeklésében) az ördögi tervet és milyen megingathatatlan az elhatározása. Erre csak igazi szociopaták képesek. Meg a pszichopaták?
Borítókép: Netflix