Nem, ez nem egy pornófilm szinopszisa. És a Nyelés garantáltan nem is a nemi vágy felkeltését célozza. (Akinél meg mégis, nos, annak egészségére.) A film egy nőről szól, aki szögre akasztja a személyiségét egy boldognak vélt életformáért: eltartott feleség, háztartásbeli akar lenni. És nem csak ez a bibi. Amikor kénytelen szembenézni a bődületes élethazugsággal, öncsonkító hobbiba kezd.
Bekapta a legyet, lenyeli a békát
Vannak nők, akiknek a férjhez menés és gyerekszülés az életcélja. Akik gazdag férjre, kényelmes, gondtalan életre hajtanak (és ez lehetséges a nemek megfordításával is, persze).
Van, aki maga találja ki ezt az életstratégiát ilyen vagy olyan megfontolásból, van, aki menekül, van, aki anyai mintát visz tovább. Nincs ezzel gond, ha mindkét fél kölcsönös megelégedésére történik. Vagyis ha a nő boldog így. A Nyelés női főszereplője, Hunter kétségbeesetten próbálja elhitetni környezetével és saját magával is, hogy márpedig ő boldog. És szerencsés. De valahogy nem hisszük el neki.
Hunterről sokáig nem tudunk semmit, csak amit a kamera szenvtelen nyugalommal megmutat.
Egy csinos és mindig, még a porszívózáshoz is feltűnően elegánsan öltözött fiatal nőt látunk, aki egy lélegzetelállítón gyönyörű, faltól falig ablakos, hatalmas, menő házban él vőlegényével, Richie-vel, akit éppen most neveztek ki az apja által vezetett nagyvállalat ügyvezető igazgatójává. Hunter beházasodott egy kőgazdag családba. Megfogta az isten lábát, szisszenhetnek fel néhányan. De mi van, ha elviselhetetlenül büdös az a láb?
Hunter a „bocs, hogy élek” tipikus megtestesítője. Rossz nézni, ahogy azért is ő kér bocsánatot, amiért nem neki kellene és azért is ő mond köszönetet, amiért nem neki kellene. Férje és anyósa-apósa jól ki is használják alázatát, szolgalelkűségét. Irányítják, manipulálják, megalázzák. Közben semmilyen döntési jogot, mozgásteret nem engednek neki. Mikor kiderül, hogy terhes, öröm helyett furcsán eltorzul az arca.
Férje azonban rögtön az anyja és apja elé cipeli, hogy közösen ünnepeljék meg a gyermekáldást.
Az elegáns étteremben a vacsoraasztálnál üldögélve kérdeznek tőle valamit, de mire a második mondathoz ér, ráunnak és elfordulnak a tőle. „Annyira szép lennél hosszú hajjal. Richie a szép hosszú hajú lányokat szereti” – mondja neki az anyósa egy másik jelenetben arra utalva, hogy jó lenne, ha megnövesztené a haját. Hunter hiába tesz meg a férjéért mindent, s megy el egészen az önfeladásig, őszinte szeretetre, önzetlen, kedves szavakra tőle sem számíthat. A megaláztatások szinte szünet nélkül követik egymást.
Amit lenyelek, az enyém
Hunter magányos napközben, mert egyedül van a nagy házban, és magányos este is, miután hazaér a férje. Social solitude, ahogy a művelt angol mondja. Irdatlan mennyiségű szabadidejét a lakás suvickolásával és főzőcskézéssel tölti, de még azt sem döntheti el egyedül, ültethet-e virágokat vagy hogy lehet-e a mozisszobában kék színű a függöny. Házasságnak álcázott gyámság alatt él.
Apropó, ház! A tér szerepe nagyon fontos tud lenni egy filmben. Gondoljunk csak az Élősködők rendkívül plasztikus térábrázolására: az a ház valami zseniális módon képezte le a társadalmi berendezkedés szélsőséges struktúráit, szinte már főszereplővé avanzsált. A közeg, amelyben a szereplők élnek, önmagában egy szimbólumrendszer lehet. Megrajzolja az anyagi, szociális, világnézeti és érzelmi miliőt. Ebből a szempontból telitalálat a Nyelés újgazdag, hipszter lábakon forgó palotája is. Szemet gyönyörködtető, de rideg, már-már steril. Hiába laknak benne, mégis az lehet az érzésünk, kong az ürességtől.
Nem csoda, hogy Hunter mégsem olyan önfeledten boldog, mint amilyennek hazudja magát. És sokáig nem értjük, mit keres itt és miért olyan furcsa.
Az evési zavarok közül az anorexia jutott eszembe, amelynek a hátterében többnyire lelki sérülés, önértékelési zavar áll. Az étel fölötti kontroll jellemzi ezt az állapotot és ez az, ami akár hosszú évekre fenntarthatja. Amikor kicsúszik a talaj a lábad alól, kell valami, amibe kapaszkodhatsz ahelyett, hogy megsemmisítenéd önmagad. Az irányítás, a dolgok kézben tartásának az érzése lesz az egyetlen örömforrás sok esetben.
Hunter ezt az örömforrást a legkülönfélébb tárgyak lenyelésében találja meg. Az egész teljesen ártatlanul, egy jégkocka lenyelésével kezdődik, az ominózus vacsorázós jelenetben. Majd az áttörést egy üveggolyó hozza el, és hamarosan már a gombostű, a gémkapocs, sőt a ceruzaelem is a nő gyomrában végzi. Hunter zugnyelővé válik. Ennek az étkezési zavarnak neve is van: pica.
Boldog vagy, vagy csak úgy csinálsz, mintha az lennél?
A fordulópontot az ultrahangos terhesvizsgálat jelenti, amikor Hunter lelepleződik. Ez olyan események láncolatát indítja el, amelyek során kénytelen szembenézni traumákkal terhelt múltjával, a szüleihez fűződő viszonyával és átértékelni gúzsba kötött életét. Vissza kell találnia teljesen zárójelbe tett önmagához.
És el kell döntenie, hogy a boldognak hazudott életért cserébe hajlandó-e azt a súlyos árat megfizetni, amit férje és családja elvár tőle. Hiszen az üvegplafonnál messzebb sosem fog látni. Hunter nem több, mint mutatós házijószág egy üvegkalitkában.
„Játszd el, míg már nem kell” – tanácsolja neki anyósa, aki valószínűleg maga is a HTB-képzőben edződött, hogy egy életen át engedelmes és odaadó felesége legyen urának.
Hunter úgy tesz, mintha nem értené a kérdést. Anyósa azonban egyértelművé teszi a számára, mi a stájsz: boldog vagy, vagy csak úgy csinálsz, mintha az lennél? Valójában ez a film tételmondata. Ha túl sokáig hajtogatod, hogy veled minden oké, még a végén magad is elhiszed.
Carlo Mirabella-Davis első játékfilmjével rögtön belecsap a lecsóba. Étkezési zavar, traumafeldolgozás, élethazugság – ezek a nehezen emészthető (haha) témák kerülnek terítékre.
Izgalmas kérdésként veti fel a film azt is, tovább szabad-e vinni az erőszakban fogant életet. Ugyanis a másik személyiségének folyamatos megsértése, érzéseinek, elvárásainak durva semmibe vétele, a női test Petri-csészeként való használata is abúzus, csak úgy, mint a klasszik nemi erőszak.
Horror a babaházban
Hunter karakterét Haley Bennett kelti életre jó arányérzékkel megvalósított érzékeny alakítással. A tenyérbe mászó, elkényeztetett, arrogáns férj, Richie szerepében Austin Stowellt láthatjuk. Kitűnően hozza a gazdag, magabiztos, ellentmondást nem tűrő üzletember-apa figuráját David Rasche, a HTB-t tökélyre fejlesztő anyóst pedig Elizabeth Marvel.
A színészi játék remek. A film nagyon erős atmoszférateremtésben, ami nem kis mértékben Katelin Arizmendi operatőrnek köszönhető. A pszichológiai háttér árnyalása azonban lehetett volna hangsúlyosabb. A végkifejlet az utolsó harminc percben pedig az azt megelőző egyórás játékidő feszességéhez és következetességéhez képest hagy némi hiányérzetet maga után. A forgatókönyvet is Mirabella-Davis jegyzi. A Nyelés nem tökéletes film, mégis az a fajta, ami felkavar és még sokáig eszedbe jut. Ritkán kap el a főszereplővel való együttérzés – ami a jelenesetben azért is érdekes, mert nem a karakter került hozzám közel.
A jelenség, az érzékletesen bemutatott élethelyzet az, ami megráz. Barátnők, ismerősök és Hunteréhez hasonló sorsú ismeretlen nők jutnak eszembe.
Még ritkább, amikor a szívem hevesebben ver, miközben azon drukkolok: gyerünk, kisanyám, kalap-kabát és nyúlcipő! Vissza se nézz! Hogy megkönnyebbültem-e a film végén, nem árulhatom el. Nézzétek meg. A Nyelés azon filmek közé tartozik, amit mindenkinek látnia kell. Főleg Nóráknak, Helmereknek, anyósoknak, apósoknak, anyáknak, apáknak.
Borítókép: ADS Service