Nem azért szülünk gyereket, hogy többen legyünk. Avagy mit csináljunk, ha kicsinál a családunk és elköltözni nem tudunk, mert nincs pénz, az állam utalja ki a tanácsi lakásokat, de többéves a várólista. Pass Andrea legújabb ősbemutatója ismét időutazásra hív. A Családi tűzfészekkel 1977-be repülünk vissza.
Család ellen nincs orvosság
Lakáskiutalás, kilakoltatás, népesedéspolitika, Paks. Ezek a Családi tűzfészek meghatározó motívumai. A történet akkor játszódik, amikor én még egy huncut gondolat sem voltam. Azért a késő szocializmusról tudok egyet s mást, mivel a ’80-as években gyerekeskedtem. Érdekes, megfigyeltem, hogy amikor családot akarok írni, helyette rendre csalást írok. Freudi elgépelés nyilvánvalóan.
Lehetne a darab egy kedélyes utazás a múltba: kinek a gyermekkorába, kinek a szülei gyermekkorába, s megint másnak abba a korszakba, amelybe beleszületett és amelyben majd’ egy egész életet lehúzott. A nosztalgiáról feltételezzük, hogy jó dolog, ám aki vidám, összekacsintós múltidézésre készül, csalódni fog.
Nyomasztó helyszűke, családon belüli feszültségek, kínzó mindennapok – leginkább ez az, amit kapunk helyette. Egészen sajátos megvilágításba kerül a sok jó ember kis helyen is elfér lózungja.
Valóban elfér? És ha ezek nem jó emberek? Vagy jó emberek, csak a körülmények rontották el őket? A kényszerű együttélés? A rendszer? A pénztelenség? A kilátástalanság?
A lakhatás emberi jog. Tudjuk ezt a rendszerváltás óta. De hogy mi volt előtte? Valószínűleg egyesek kiváltsága, és ma sem adatik meg mindenkinek. A békés egymás mellett élés illúzió.
De mi más is lehetne, ha kilenc ember kénytelen egy szoba-konyhás lakásban összezsúfolódni? Ha nem volna súrlódás, az lenne a természetellenes.
A kényszerű életközösség organikus módon kezdi ki az emberi kapcsolatokat. Nem csoda, hogy ebben a fullasztó légkörben a vágy tárgya a lakás.
Hogy a szent család, a társadalomnak ez az alapegysége, amelynek abszolút értékét ma is zengi a hivatalos (párt)politika, végre többfelé töredezhessen, hogy boldog lehessen mindenki. Mert együtt nem azok.
Panelprolik
Ezt a fogalmat is a kortárs politikai elitnek köszönhetjük. Nehéz a pejoratív felhangtól eltekinteni. Én például életem nagyobb részét panellakásban éltem. És a családi nyomasztásról is tudnék mesélni.
Amúgy rengeteg mű dolgozta már fel a diszfunkcionális család testet-lelket nyomorító hatását. Az egyik legerősebb élmény Tim Roth filmje volt, amely a családon belüli szexuális erőszakot gyomorszorongató atmoszférával ábrázolta. A címe: Hadszíntér. Nem véletlenül.
Pass Andrea darabja is azt üzeni, a család kemény terep. Az előadás végén elhangzik, hogy „azért vagyunk, mert valamikor minket is akartak.” De akkor miért látunk családi perpatvart, sírás-rívást, kétségbeesést? Ha lakás van, minden van? Nem biztos. A saját lakás iránti sóvárgás valójában inkább tünete a megromló emberi kapcsolatoknak.
Egyébként a Pass-előadás alapja Tarr Béla ’77-ben írt azonos című filmjének forgatókönyve. A sztori lényegében ugyanaz.
Sőt, azt, ahogyan a Tarr-filmben beszéltek a munkáscsalád tagjait alakító amatőr színészek, Pass Andrea is megtartotta. Az ízes élőbeszéddel együtt járó nyelvtani, nyelvhelyességi hibák – bár a fülemet nagyon bántották – hozzátesznek a miliő megfestéséhez. Dramaturg Garai Judit.
Akik szabadulnának egymástól
A legerősebb színpadi jelenlétet Gyabronka József garantálja. Karakterének sok árnyalatát képes megmutatni: a családi intrikákat mozgató manipulátor, képmutató, látszólag a gyermekeiért mindenre kész, nekik mégis ártó apa és nagyapa, aki arról papol, milyen példás házasságban él 28 éve a feleségével.
Világképébe mégis bőven belefér, hogy a takaró alatt a saját menyét zaklatja és az is, hogy annak barátnőjével szintén kikezd. Nem riad vissza attól sem, hogy fiát a felesége ellen hangolja és kisunokáját felhasználja hatalmi játszmáihoz. Az ebben a csuda példaértékű házasságban (boldogan?) élő feleségét Hernádi Judit kelti életre pontos és minimalista játékával.
Apuka „hatalmi ellenpontja” tűzről pattant menye. Péter Kata telitalálat a sorsába bele nem törődő, ha kell, a férje családjával is bátran szembeszálló, a jobb életért a végtelenségig küzdeni kész fiatalasszony szerepére.
Schruff Milán méltó párja Péter Katának a család kedvenc gyermeke, egyben az akaratgyenge, befolyásolható férj szerepében. Azért ahhoz van elég tökös, hogy nőt erőszakoljon, sőt, azt fejtegeti, a feleségét hat év alatt is csak kétszer vágta szájon, „ami nem sok”.
Pataki Ferenc egyszerűségében dekadens, keveset szóló figurája a kallódásra hajlamos lumpen elem kiváló megtestesítője. Ő a család másik fiúgyermeke, makulátlannak őt sem lehet nevezni.
Ullmann Mónika finom, visszafogott játékával hozza az egy szem leányt, akire érezhetően kevesebb figyelem irányul a családban.
Nagy Norbert a lakásügyi előadó szerepében még úgy is rendkívül kifejező, hogy csak kivetítve látjuk. A Nagy és Péter közötti párbeszéd az előadás egyik legemlékezetesebb jelenete.
Török-Illyés Orsolya karaktere valamelyest kilóg a proli közegből, ezt öltözete is jelzi. Ő nem tartozik a családhoz. Sorsa tipikus női sors: az erősebbik nemnek kiszolgáltatott csinos, fiatal lányé.
Szocializmusszag
Apropó jelmezek! Pető Kata keze nyomát dicsérik a korszakot jól megragadó ruhadarabok: apuka kopott bőrkabátja, anyuka otthonkája, krepp harisnyája, lányuk magasnyakú garbója, egyenes szabású bő nadrágja, a meny kihajtós ingje, okkersárga bokacsizmája, férje lilás, susogós gatyája láttán mintha egy család fotóalbumát lapozgatnánk a hetvenek évek végéről.
Díszlet jóformán nincs, csupán pár láda található a színen, ezeket húzzák-vonják életre keltve a lakás, a kocsma kontúrjait. Amikor esznek, az egyetlen kellék is mindössze egy nagy piros lábos. Mégis részleteiben látjuk magunk előtt, mi történik. (A díszletfelelős Bobor Ágnes.) Egyedül azt a három gömböt nem értettem a földön.
Szinte érzem is a pörkölt, a kotyogósban lefőzött kávé és a folyton szívott olcsó cigitől elszíneződött falak sárgás-barnás szocializmus-szagát. Nem akkora képzavar, mint elsőre tűnik.
A háttérben újra meg újra megszólaló filmhíradó- és hangversenyrészletek (zene: Iszlai József) kitűnően festik alá egy átlagos család életét a szocializmusban, amelyet végigkísért a rádió és a televíziókészülék. Leszámítva a hétfők letargiáját, amikor adásszünet volt.
Jobban élünk, mint negyven éve?
A múltidézés azért is jó, mert lehetőséget ad arra, hogy számot vessünk, ment-e azóta előrébb a világ. ’77-ben még csak híradásból lehetett arról értesülni, hogy „épül Paks”. Nagy lehetőséget (értsd: állást és lakáshoz jutást) láttak benne a Családi tűzfészek figurái is.
Számomra Paks a ’80-as évek elején már valóság volt, igaz sok mindenre nem emlékszem belőle. A szüleim is szerencsét próbáltak az atomvárosban, lakást kaptak cserébe: Pakson a Néphadsereg útján, majd hároméves koromban Tatabányán a Gál István lakótelepen utaltak ki nekünk lakást. Igaz, szerencsére ekkor már nem csak egy „szoba-konyhát”.
De mi lett azóta? Jobban élünk? Jobbak vagyunk egymáshoz? Na és az atomerőmű megépítésével hatalmi pozícióba került az ország?
És könnyebb-e ma saját lakáshoz jutni, hiszen kapitalizmus van, szabadpiac, magántulajdon? Mi a helyzet az albérletárakkal, főleg a fővárosban? Kilakoltatásokról ma is hallani. És jobb ez a mostani „népesedéspolitika”? Valóban lehet lakás- és autóhitelkedvezménnyel ösztönözni a gyerekcsinálást? Vagy a családalapításhoz más is kell?
- Rendezői kreativitás: 8
- Dramaturgia: 8
- Színészi teljesítmény: 9
- Gondolati tartalom: 8
- Jelmez: 9
- Díszlet: 7
- Hangulat: 8
- Zene: 7
- Vizualitás: 8
Összesen: 8
Borítókép: Éder Vera