Most láttam a The Decline című kanadai filmet a Netflixen. (Annyira új még, hogy a magyar címét nem is ismerem. A decline szó szerint hanyatlást jelent egyébként.) Beigazolta a határhelyzet-elméletet. Meggyőződésem, hogy határhelyzetben derül ki, hogy ki vagy valójában. Mire vagy képes. Jó és rossz értelemben egyaránt. Határhelyzet lehet egy párkapcsolati krízis, egy haláleset, baleset, személyes vagy társadalmi trauma, háború. Vagy akár egy világjárvány. Patrice Laliberté filmje annyira rímel erre a mostani átkozott helyzetre, hogy klaviatúrát ragadtam.
Hanyatlás a koronavírus idején
Az elmúlt tíz évben többször megfogalmazódott bennem a gondolat, mennyire örülök, hogy nem éltem meg sem világháborút, sem forradalmat, és nem voltam üldöztetés áldozata sem. Voltaképpen gyermekkorom egyes nehéz éveit leszámítva, éhezni sem nagyon éheztem. Hálás vagyok, hogy a történelem nagy viharai elkerültek. Hálás vagyok, hogy nem éltem a harmincas-negyvenes években, amikor tudjuk mi történt. Tudjuk? Sajnos, valószínűleg abban sincs konszenzus közöttünk, hogy mi történt akkor.
Az is eszembe szokott jutni, hogy egyes mai politikai vezetőkről szintén el tudom képzelni, létrehoztak volna és bizonyos intézményrendszerek (EU, ENSZ, civilszervezetek, jogállami intézmények és egyéb „idétlenkedések”) nélkül simán létrehoznának ma is olyan rezsimet, ami világégésbe taszította anno Magyarországot, kirekesztéssel, haláltáborokkal, nélkülözéssel, szenvedéssel. A felszabadulás után beköszöntő másik típusú elnyomó rendszerről nem is beszélve.
Sajnos úgy látom, azok az évtizedek sokak lelkében nem múltak el nyomtalanul. Azokéban sem, akik akkor voltak fiatalok és léptek a politikai karrier útjára. A módszer beléjük ivódott.
Durva volt látni, hogy azt, ami ellen korábban prüszköltek, hatalomra kerülve magukévá tették és az új (?) politika-társadalmi-gazdasági körülmények között elővették, hogy aztán azzal revolverezzenek. A keserédes vicc szerint csak módszerváltás történt harminc éve. De ez legyen egy másik cikk témája.
Szóval örülök, hogy mindezekben nem volt részem. Soha nem akartam a történelem részévé válni. Nem akartam semmilyen határhelyzetbe kerülni. És most tessék. Egy szabad szemmel nem látható mikroorganizmus elkezdte térdre kényszeríteni az egész világot. És ha akartam, ha nem, történelmi pillanat részese lettem én is. Vagyis inkább történelmi fejezeté, mert – egy háborúhoz hasonlóan – ennek a rendkívüli helyzetnek sem tudjuk pontosan, mikor és hogyan lesz vége.
Mutasd a fegyvered és megmondom, ki vagy
A másik gondolat, ami foglalkoztat, hogy hogyan reagálnak erre a merőben új szituációra az emberek. Legyenek akár politikusok, hatalmon vagy ellenzékben, akár „civilek”: családtagok, barátok, kollégák, szomszédok, Facebook-okoskodók, boltban hőbörgők, kórházakban gürcölő ápolók, orvosok, kamionosok, és így tovább.
Hiszem, hogy határhelyzetben mutatkozik meg igazán, ki milyen ember. Kiből mit hoz ki egy szokatlan, szélsőséges helyzet, kire lehet számítani „abnormális” körülmények között és kire nem. És ez a mostani egy rohadtul ilyen helyzet.
Baromira nem hiányzik most a demagógia, az arrogancia, az emberek hülyének nézése, az elhallgatás, a hatalmi manipulációs technikák alkalmazása.
És persze nem mindegy, hogy egyre jobban szűkülő közösségeinkben kikkel vagyunk így vagy úgy összezárva. Egyelőre vegyes képet látok. Vagyis azt, hogy akik idáig tisztességgel végezték a munkájukat, és jószándékkal fordultak mások felé, azt teszik rendkívüli helyzetben is. Maradtak belülről vezérelt emberek.
Akik sunnyogtak, megúszásra játszottak, és mindig csak a markukat tartották, ők ugyanezt teszik most is. Az áskálódás, féltékenykedés, apró kis aknamunkák ugyanúgy mennek tovább azok részéről, akiknél az effajta működési mechanizmus a személyiségük részét képezi. A bullshitelés, alibizés, a tessék-lássék teljesítmények felmutogatása mintha csak felerősödne.
Emberek, válsághelyzet van, nem? Mintha sokan nem fognák fel a helyzet súlyát. Önző, kicsinyes érzelmeik, indulataik vezetik őket. A képmutatás otromba méreteket ölt. Egyesek nem képesek levetkőzni frusztráltságukat, rosszindulatukat, irigységüket. Pedig ha úgy élnénk, mintha ez volna életünk utolsó napja… Máshogy viselkednénk. Úgy érzem, nem szállt meg minket a kisangyal. Tisztelet a már említett kivételeknek.
Mindezt azért is írom le, mert a The Decline is egy határhelyzetet emel középpontjába. Azaz annak az elméleti lehetőségét csupán.
Valójában egy jóléti társadalom bizonyos tagjai úgy gondolják, migránsok százmilliói fenyegetik őket, akikkel szemben meg kell védeniük magukat. Bármi áron. Ez idáig akár a kormány propagandafilmje is lehetne – egy modernkori Leni Riefenstahl rendezésében.
Az élethez életben kell maradni
De szerencsére nem erről van szó. Az ellenséget ezúttal sem a migránsokban kell keresni. Patrice Laliberté quebeci rendező filmje a koronavírus idején is játszódhatna. Laliberté neve valószínűleg nem sokat mond a magyar nézőknek. Korábban rövidfilmekben utazott, és bár e zsánerben komoly sikereket ért el, mégis inkább csak a vájtszeműek találkozhattak alkotásaival. Első játékfilmje, a The Decline a Netflixen debütált és egyből belecsapott a koronavírusos lecsóba – bár ez valószínűleg nem volt célja.
Az alapszitu szerint szükséges felkészülni egy küszöbön álló világvége közeli helyzetre: 2050-re a visszafordíthatatlan klímaváltozás következtében 250 millió migráns szabadul rá a világra. Ezek a migránshordák megtámadják a kanadai társadalom privilegizált helyzetben élő tagjait és el akarják venni a tisztességes polgárok vagyonát. A tulajdont meg kell védeni. Kerül, amibe kerül. Vannak, akik nagyon komolyan veszik ezt a prognózist: önellátó létformára rendezkednek be, távoli farmokon növényeket termesztenek, állatot tartanak, vadásznak, saját energiát termelnek, komoly üzemanyagtartalékokat halmoznak fel, menekülési útvonalakat építenek ki.
Közöttük élen jár Alain (Réal Bossé), aki videón osztja az észt egyes élelmiszerek akár húsz évre történő eltarthatóságáról és ad hasonló praktikus tanácsokat az apokalipszis túlélésére.
Filmünk látszólagos főhőse, Antoine (Guillaume Laurin), felelős családapaként komolyan veszi a survivor guru, Alain videós intelmeit és buzgón készül a biztosan (?) beütő krachra. Hogy miért csak látszólagos főszereplő, nem mondhatom el, mert lelőnék egy fontos poént. Szóval a guru szerint lépni kell, mert a boltok csak háromnaponta töltik fel árukészletüket. Ha a kamionok három napig nem járnak, az üzletek polcai üresek maradnak. (Ismerős?) Ne feledjék, az élethez életben kell maradniuk! – figyelmeztet Alain az egyik oktatóvideóban.
Antoine megfogadva Alain tanácsait, túlélési praktikákat gyakorol be. A nyitó képsorokban kis családjával épp egy vészhelyzet esetére kidolgozott menekülést szimulál stopperórával mérve, hogy mennyi idő alatt pakolják össze a szükséges holmit és lesznek indulásra készen. A felkészülési folyamat megkoronázásaképpen Antoine részt vesz egy túlélő-kiképző táborban Alain farmján, valahol Kanada elhagyatott, fenyőkkel és havas ormokkal már-már idillivé festett részén.
Felvilágosult polgárok
Antoine lelkesen veti bele magát a lőgyakorlatokba, a test-test elleni küzdelembe, megtanul nyulat nyúzni és belezni, bombát fabrikálni, tűzifát vágni, felfegyverkezve harminccentis hóban futni. Örömteli megnyugvással tölti el, hogy jó társaságba került, melyet egy jó vezető irányít. Létezik jó vezető? Kell vezető?
Felvilágosult polgárok vagytok, mondja Alain a fél tucatnyi résztvevőnek az első vacsoránál. Aztán ahogy ez lenni szokott, hamarosan bekövetkezik egy baleset, ami olyan események láncolatát szabadítja el, amire még a mindenható gurunak sincs ráhatása. Most kezdődik csak az igazi túlélés.
És hogy hogyan reagálnak ezek a felvilágosult polgárok az elszabaduló pokolra? Mindenki úgy, amilyen személyiséget eleve magában hordozott. Aszerint, amilyen értékeket valójában képvisel. Amit zsigerei diktálnak. Amilyen ő valójában társadalmi fékek és elvárások nélkül.
Van, aki empátiával, megőrizve józan eszét. Van, akin elhatalmasodik a bosszúvágy, és végre kiéli elfojtásait, van, aki szadizmussal, irányítási vággyal, manipulációval, frusztrációval válaszol és háborúsdit játszik. Van, akit a vezeklés, a jóvátétel iránti késztetés motivál.
Mindenki valódi arcát mutatja a határhelyzetben. Hiába hangoztatja Alain, hogy forrásaid és területed védelme a túlélés kulcsa a káoszban. Antoine-hoz hasonlóan szeretném hinni, hogy lehet embernek maradni embert próbáló körülmények között is.
A The Decline okos film. Felkavar. Elgondolkodtat. Vitára sarkall. Emberek, gondolkodjunk és az eszünk mellett a szívünk is legyen a helyén. A határhelyzet megszűnése után is tükörbe kell majd tudnunk nézni.
Borítókép: Netflix / Bertrand Calmeau